Kvassay Jenő: Mezőgazdasági vízműtan (Budapest, 1882)

III. A felületi vízfolyások

kevesebb 0 02 méternél. Kivájásaik és feltöltéseik gyűjtő medencéjük nagyságával és a kőzet csekély szilárdságával vannak arányban. 3. A tordás patakok vagy zuhogok, melyek többé-kevésbbé hosszú és szűk völgyekben folynak. Lejtőjük egy-két centiméter méterenkint, a vízesések gyakoriak. Ezen patakok kevéssé divagálnak, mert átalán szilárdan be vannak ágyazva és medrük eléggé széles. 4. A rohamos folyók, melyeket az jellemez, hogy sík és széles medrükben ide-oda kóborolnak. Atalános esésük nem haladja meg a 001 métert méterenkint. Ezen vízfolyások közöl a tordák bírnak a legnagyobb érdekkel, mert kicsinyben igen megkapó képét nyújtják minden folyó örökös működésének. Ha valamely új, nagyobb bemetszést, mely porhanyó talajban fekszik, figyelemmel kisérünk, azonnal szembetűnik, hogy nagyobb esők után a felső részét számtalan parányi csatorna szövi át, melyek egész rendszereket képeznek, egy-egy rendszer nagyobb gyűjtő érbe végződik, mely a bevágás alján a lemosott földrészekből egy kis kúpot alkot. Ezen tünemény tökéletes mintaképe a tordák keletkezésének. (1. ábra.) Felül a hegységben J-nál legyező alakúlag terül el a 1. ábra. gyűjtő medence (bassin de reception), hol a víz összegyülekezik és a talajt vájja, rombolja. A fővölgyben, a lejtő lábánál kezdődik a hordalékkúp (cőne de dejection, Schuttkegel) 6

T

, hol a magával ragadott anyagokat lerakja