Kvassay Jenő: Mezőgazdasági vízműtan (Budapest, 1882)

III. A felületi vízfolyások

III. A felületi vízfolyások. A földleírók sokat vitatkoztak azon, hogyan lehetne megkülönböztetni a patakokat, folyókat és folyamokat egymástól; azonban semmi megállapodásra nem jutottak. Éppen így nem tudták eldönteni, melyik agai kellene a főfolyásnak venni; vájjon a víztömeg, a vízgyűjtő medence vagy a folyás hossza legyen-e az irányadó? Ezek szerint a Dunát Inn-nek kellene nevezni ezen mellékfolyó beömlésétől lefelé, a Tiszát pedig Szamosnak, mert mindakettőnek mind hosszasága, mind víztömege, mind vízgyűjtő medencéje nagyobb, mint a tulajdonképpeni anyafolyóé. Szerencsére ezen vitát — melynek úgysem volna semmi haszna, mivel a természetet nem lehet szűk korlátok közé szorítani — a hagyomány egészen fölöslegessé teszi és minden kár nélkül maradhatunk a népszokásnál. Különben csakis abstractió útján tekinthetünk valamely folyamot külön lénynek, mert hiszen valójában nem egyéb az, mint millió és millió ér, ezer és ezer patak, számos mellékfolyó összege. Nem csupán a Duna, hanem az Inn, a Lajta, a Vág, a Tisza, mind a Fekete-tengerbe ömlenek, miért is összetett névvel kellene a főfolyókat illetni, mint a Mattapony lett a Ma, Ta, Po, Ny folyókból. Minden folyó pályája lejtős síkot képez; a víz tükrének hajlását a vízszinteshez vagyis a tenger síkjához, a folyó esésének nevezzük; az esés a folyó hosszában igen egyenetlenül van elosztva, ;i hegyek között igen nagy, alább folyvást kisebbedik. Valamely folyó két pont közötti esését, vagyis a vízszín magassági különbségét — osztva a megfelelő hosszasággal, nevezzük viszonylagos esésnek; így ha azt mondjuk, a Duna viszonylagos esése 0*00004 méter, értjük