Mészáros Vince: Gróf Széchenyi István al-dunai diplomáciai kapcsolatai (Források a vízügy múltjából 8. Budapest, 1991)

A kötetben használt rövidítések jegyzéke

Ma reggel haladéktalanul utána kellett néznem a bányászaimnak, akik jelenleg a Veteráni-barlang

12 környékén kezdtek utat vágni, és Philippovichot megkértem, hogy menjen el a pasához. Délben abban a megtiszteltetésben volt részem, hogy a hozzám Mehadiából látogatóba érkező B.Radossevichot, Szlavónia főparancsnokát láthattam vendégül,

13 aki Horvátországból jól ismeri a pasát, sok szívességet tett neki, és bizonyos erkölcsi befolyása van rá. Ő is beszélt vele (én ugyanis meghúzódtam a háttérben), s most röviden szeretném Nagyméltóságtoknak mindannak lényegét elmondani, amit a pasa saját magáról közölt. „Ha uramtól parancsom volna rá, én magam is segítenék nekik." „Volna csak két feje az embernek, könnyebb volna bármit is kockáztatni, - mivel azonban csak egy feje van, nagyon kell rá vigyáznia." „Lövetni rájuk nem fogok, amikor dolgoznak, de szabad kezet se adhatok nekik." „Ha császárotok írásban megparancsolja, hogy engedelmeskednem kell, úgy mindent megengedek nektek." Holnap elmegyek hozzá, mivel Radossevich tábornagyot és Philipovich századost akik egy további szálat gondosan megtartottak - ezzel hagyta el; „Magam is beszélek még a gróffal stb." Hogy mire megyek vele holnap, nem tudom - de túl sokat nem várok tőle, hiszen mit tehetne szegény ördög, ha egyszer a nyakáért aggódik, s urának készséges szolgája akar lenni? Félrevezetni nem akarom, bár megtehetném, hiszen így is elég szerencsétlen, mivel Boszniában mindenéből kirabolták, s most csak egy nyomorult erőd szegény parancsnoka. - Nem, mégcsak arra sem vagyok képes, hogy nyugodt lelkiismeretétől megfosszam. Ha egy vén csirkefogó lenne, bíz' Isten keveset teketóriáznék vele. Ha azonban a dolgot jól meggondolom, kiderül, semmi szükség, hogy görbe utakat válasszunk, amikor célunkat nyílegyenesen is elérhetjük. Excellenciád számára mellékelem annak az egyezségnek (vagy nem is tudom minek nevezzem) a másolatát, amit Metternich herceg őkegyelmességétől kaptam. Amennyiben már 1830-ban a magas ottoman porta a cs.k. követségnek jóváhagyta azt, amiről szó van, úgy végül is lehetséges volna a szultán parancsát a már többször megemlített pasának kieszközölni. Vagy ha ez túl hosszadalmas, miért ne lehetne az én kinevezési okmányomat törökre lefordítani - hiszen a pasa Őfelségének, a mi Császárunknak mindenben szolgálatára akar lenni -, és azt Metternich herceg Őmagasságával mint legkegyesebb császárunk megbízottjával aláíratni, s általam átadni? Nem vagyok diplomata, ezért nem is tudom, hogy az ügy érdekében olykor a formát fel lehet-e áldozni, de a józan parasztész azt mondja, hogy ebben az ügyben nagy kár lenne, ha nem igyekeznénk minden energiával annak a megállapodásnak az írásos megerősítését megszerezni, amit már 3 évvel ezelőtt megadtak, és annál is inkább kár lenne a pasának mindezt törökül is el nem mondani, amit nekem németül mondtak, - ami tökéletesen igaz, és ezért senkit sem komprommittál, a szegény pasának pedig, aki úgy tűnik, a legnagyobb jóakarattal van irányunkban, az ő török viszonyai között a lefedezéséhez a leghasznosabb lenne. Őszintén szólva Excellenciádhoz, úgy érzem, nagyon kicsi súlyt helyeznek az emberek a Duna hajózhatóvá tételére, és ez az oka minden közömbösségnek, ami ez ügyben uralkodik. - Ha fölösleges, akkor hát hagyjuk, és egy krajcárt se pazaroljunk rá, hisz országainknak minden sarkában nagy szükség van a pénzre. De ha már egyszer pénzt adtak, és a munkát elkezdtük, legalábbis a látszat szerint nagy energiával, akkor törekedjen az ember arra, hogy a pénzt hiába el ne fecsérelje. Többé-kevésbé persze mindig elpazarlódik, míg a morális értelemben vett Vaskaput -