Marczell Ferenc szerk.: Az Országos Vízügyi Levéltár (Források a vízügy múltjából 1. Budapest, 1978)

kezelése céljából. A korábbinak egyharmadára zsugorodott országterület vizügyi szervezete összeomlott. Hivatalai, szakszemélyzetének és felszerelésének nagyobb része az új országhatárokon kivül maradt. A vizügyi igazgatási szervezet munkáját a Földmivelésügyi Minisztérium két főosztályán folytatta és irányitotta a megmaradt folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalok munkáját (8-8). A megmaradt 104 armentesito és vizrendező társulat tevékenysége ekkor kb. 3,6 millió kh területre terjedt ki. Vizügyi igazgatásunk egészét a két világháború közöt ti időszakban a viszonylagos állandóság jellemezte. A felső szintű irányitás adminisztratív és műszaki jellegű tevékenysége 1929-ben lényegesen bővült, ekkor szüntették meg az Országos Vizépitési Igazgatóságot. Lényeges változás a vizügy területi szerveinél sem következett be. A folyammérnöki hivatalok munkájukat változatlan keretek között látták el, a kultúrmérnöki hivatalokra azonban már jelentősebb terheket háritottaz 1930as években állami támogatással végzett lecsapolások és szabályozási munkák műszaki irányitása. Megnőtt a társulatok szerepe, minthogy személyzetük állami vizügyi feladatokat is ellátott, ezért a kormány nemcsak viszonylagos önállóságukat nem korlátozta,ha nem anyagilag is támogatta őket, ezáltal munkalehetőséget teremtve a munkanélküli földmunkásoknak. E korszak igazgatási szerkezetében - vizügyi vonatkozásban - a szakhivatalok szervezése jelentette a legfontosabb és előremutató változást. A nagyobb szabású f e la da t ok komplex megoldására kevéssé alkalmas hivatali apparátus helyett létrehozott ilyen jellegű szervek voltak: az 1929-ben a lakúit Vizrajzi Intézet, az 1937-ben szervezett Országos öntözésügyi Hiva-