Schuller Balázs szerk.: Olvasókönyv a magyarországi reneszánsz bányászatához. Tanulmányok a 2008-as "Reneszánsz év" tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 6. Sopron, 2009)

Szemán Attila: A reneszánsz bányászatának technikai fejlődése

keresztül való kiszállítása. Az előbbi megoldás - adott mélység tekintetében biztos és végleges, de egyszersmind rendkívül hosszadalmas és költséges eljárás. Annyit jelent, hogy a bányatérségek alatt, a legmélyebb szintről egy olyan vágatot hajtottak, mely enyhén lejtett és valahol kijutott a napvilágra a völgyekben. így természetes módon összegyűjtötte a kisebb-nagyobb folyó vagy csak csepegő bányavizeket. Nagyobb vízbetörések esetén is segíthetett ez az eljárás. Ezt a módszert használták már a reneszánsz kora előtt is, de még jóval később is. Minél mélyebb volt a bánya annál hosszabb kellett legyen az altáró is. Ez pedig egyre nyújtotta az idő és költségvonzatokat. Ezért többnyire abba a helyzetbe kerültek, hogy mikorra az altárót hosszú idő alatt, nagy költséggel kihajtották, a termelés már az altáró szintje alá került. így aztán mindenképpen a gyorsabb segítséget jelentő, bár folyamatosan szükséges függőleges kiszállítást, azaz vízemelést kellett alkalmazni. Ez az altárókkal együttesen is üzemelhetett, sőt általában így is üzemelt, hiszen az is sokat számított, ha nem egészen a felszínig, hanem csupán az altáró szintjéig kellett eljuttatni a bányavizet. Csakis gépesítéssel, s azon belül is két módon lehetett a teljesítményt növelni: vagy a vízemclés módját, vagy a meghajtást fejlesztették. Agricola alapvetően három fajta vízemelő módot ír le, s a gépek különböző meghajtása adja további változataikat. Gyakran ez utóbbitól függött egy módszer sikeressége. A legolcsóbb, és legnagyobb energiát a vízikerekek adták. A bányászatban általánosan a felülcsapó változatot használták. Ennek elégséges volt ugyanis a hegyi patakok kisebb vízhozama is. Erővíz hiányában az állatok, elsősorban a ló erejére számíthattak, s ennek megvalósulása a lójárgányokon keresztül valósult meg. A legkézenfekvőbb és leggyorsabban beállítható energiaforrás persze természetesen az emberi erő volt, bár egyben ez volt a legdrágább és legkisebb energiát biztosító változat is. Például Selmecen egy-egy vészhelyzetben még a XVII. század első felében is meglehetősen nagyszámú ember dolgozott a vízemelésben. A vízemelés módszerei közül az első a vödörrel történő, a víz szó szoros értelmében vett emelését megvalósító gépesített változat, a láncra szerelt bőrvagy faedényekkel való vízemelés. A módszer elég primitív, azonban az edény mérete és a szállítás gyorsaságának viszonylatában lehetett mégis akár a legjobb módszer is. A víz ilyenféle emelése egyszerű kézi vitlával már a XIV. században megvalósult.