Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5. Sopron, 2006)

Germuska Pál: Komárom megye bányászai az 1956-os forradalomban

A tatai medencében az első szénbányát 1896-ban nyitotta meg a MÁK Rt., amely 1902-ben önálló községi jogállást járt ki az Alsógalla, Felsőgalla és Bánhida községek közé újonnan épített bányatelepnek. Az 1898-ban üzembe helyezett kisebb erőműn kívül 1909-ben gőztéglagyár, majd 1911-ben portlandcementgyár létesült - szintén a MÁK Rt. beruházásaként. A bányának és az új gyáraknak köszönhetően többszörösére nőtt a községek és a dinamikusan épülő telepek népessége. 1924-ben jelentősen korszerűsítették a tatabányai erőművet, majd 1930-ban Bánhidán új erőmű létesült. A MÁK Rt. egyre újabb beruházásokba fogott: 1921-ben karbidgyár épült, a cementgyár 1926-tól ún. bauxitcementet is előállított, majd 1931-ben egy szénlepárló üzemet is átadtak. A nagyvállalat mindezek mellé még Felsőgallán ferroszilícium-gyárat (1938) és alumíniumkohót (1940) is létesített. A három község és a bányatelep a második világháború után már több mint 40 ezer lakost számlált, így 1947. október l-jével e települések egyesítésével, Tatabánya néven új megyei várost hoztak létre. A bányásztelepülés 1950. március 16-tól Esztergom helyett - megyeszékhely is lett. Az 1950-es években a Tatabányai Szénbányák - a hozzá tartozó oroszlányi bányaüzemekkel együtt - az ország széntermelésének közel 20%-át adta.

3 Oroszlányban a MÁK Rt. 1937-ben kezdte meg a szénbányászatot, az első kolóniákat 1940-től építették. Az I. ötéves terv alapján Oroszlányt kiemelt bányászközpontként fejlesztették, s ennek jegyében 1954. február l-jével járási jogú várossá szervezték. A leggyorsabb népességnövekedést Oroszlány szenvedte el a megyében: 11 év alatt két és félszeresére (3700 főről 13 ezerre) nőtt a lakosság száma. Az oroszlányi bányákat 1957. január l-jével választották le a Tatabányai Szénbányákról, és önálló vállalatot alapítottak. A megye összességében oly mértékben a bányászattól függött, hogy még a legperifériálisabb helyzetű dél-nyugati részét is ez az ágazat tartotta el: a komáromi járásnak a Bakony előterében elterülő falvaiból számosan - a már Fejér, illetve Veszprém megyéhez tartozó - Balinka, Bakonycsernye vagy Dudar szénbányáiba jártak dolgozni. A bányatársulatok 1945 előtt sem tudták biztosítani, hogy az összes munkást az aknáknál, vagy azok 4-5 kilométeres körzetén (1 órányi gyalogtávolságon) belül le tudják telepíteni (kolonizálni). Emiatt az egész megyére, és különösen Tatabányára már 1948-ban is a lakásínség voltjellemző. A bányamunkások tekintélyes része a tatai járás községeiből járt be Tatabányára, nemegyszer napi 3-4 órát utazva.

4 A szénbányászattal szembeni új elvárások, a termelés megtöbbszörözésének igénye újabb jelentős munkaerőmozgásokat indított el. Komárom megyébe legkevesebb 20-30 ezer ember érkezett csak az 1950-es évek első felében. A Tatabányai Szénbányászati A tatabányai bányászati tevékenység történetére lásd részletesen: Csics - Pataki - Rozsnyói, 1994. 4 Egy magyar járás egészségügye. Forum, 1948/5., 384. o.