Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5. Sopron, 2006)

Szvircsek Ferenc: Nógrádi bányászok és bányák az 1956-os forradalomban

A szorospataki és a Katalin II. lejtős aknai bányákban, továbbá a nagybátonyi gépüzemben „szerveződtek a legtevékenyebb munkástanácsok". A nagybátonyi körzet centrális jellegéből adódott, hogy a munkástanácsának a tröszt üzemeire jelentős hatása, illetve befolyása volt. A bányászokban az évek óta felgyülemlett keserűség, a műszaki vezetéssel szembeni ellenérzés különösen a bányamunkások közül kiemelt, a szakérettségi után mérnökké kiképzett, „munkáskáderek basáskodásából, pöjfeszkedésébőr- az egyéni sérelmekből, a pártszervezettel és a szakszervezettel szembeni bizalmatlanságból fakadt. Feltűnő volt ebben a helyzetben a műszaki vezetők tanácstalansága, s különösen a „gyorstalpalót" végzett mérnökök politikai zavarodottsága, a látványos, piros fedelű tagkönyvtépések sora. Az üzemek homlokzatáról leverték a vörös csillagokat, elégették a vörös zászlókat, szétdúlták az üzemi vörös sarkokat, feltörték a személyzeti anyagokat őrző páncélszekrényeket. A bányászok közül azonban kevesen vettek részt tevőlegesen ezekben az eseményekben, a nagy többség passzivitása volt a feltűnő. A sajátos forradalmi hangulatot mutatja egy korabeli aknászi jegyzőkönyv szarkasztikus záró mondata: „a munkahelyeken CH

4 nincs, és a mai napon felszámoltuk a kommunizmust". A műszaki értelmiség többségét a bányáért történő aggodalom fogta egységbe. A munkástanácsok ezért feladatul tűzték ki a rend fenntartását, a termelés folyamatosságát és a lakosság élelmiszer ellátásának a biztosítását a megyében. Október 28-án Jakab Sándor Fülekről visszatért Salgótarjánba, s a magával hozott géppisztolyokat a pártkáderek között osztotta szét. Közben a Nógrád Megyei Ideiglenes Forradalmi Nemzeti Tanács ülésén követelték a beadások eltörlését, a normarendszer megszüntetését, a többpártrendszer megvalósítását, és a szovjet csapatok kivonását az országból. Ezekben a hetekben, a nógrádi szénmedencében is minden bányaüzemnél petíciókat fogalmaztak, melyekben az elemi követeléseiknek adtak hangot. A biztonságosabb munkavégzés, az egészségügyi és szociális feltételek javítása mellett a bérezésükkel összefüggő gondok álltak a követeléseik központjában. Gyakran a gazdasági követelések nyomatékossága érdekében, politikai követeléseket is belefogalmaztak, s teljesítéséért a Nemzeti Kormányhoz fordultak azonnali megoldást sürgetve. A Ménkesi Bányaüzem dolgozói által 1956. október 27-én megfogalmazott követeléséből, csak egy a politikai, a többi gazdasági jellegű követelés volt: „/. A munkásság követeli, hogy a szovjet hadsereg azonnal hagyja el hazánk területét! 2. A kormányzat vizsgálja felül a bányászok kulturális és szociális helyzetét, és [az] e téren fennálló hiányosságok, megszüntetésére tegyen intézkedést! 3. A bányászatban [a] normarendszert és a progressziót el kell törölni, helyette darabbérezést kell bevezetni! Egyidejűleg [az] 1951-ben