Bircher Erzsébet – Schuller Balázs szerk.: Bányászok és bányászvárosok forradalma, 1956. Tanulmányok az 1956-os forradalom és szabadságharc 50. évfordulójának tiszteletére. (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 5. Sopron, 2006)

Germuska Pál: Komárom megye bányászai az 1956-os forradalomban

hogy csákánnyal, fejszével, fokosokkal felszerelkezve őrködjenek egész éjjel az utcán, hogyha el akarnának vinni valakit, riasztják az egész telepet, és a tömeg akadályozza meg a letartóztatásokat. Hamarosan az igazi fegyverek is előkerültek a rejtekhelyekről (többek között a nemzetőrség által elrejtett készletek is), bár Ladosék eleinte csak passzív ellenállásra gondoltak, amikor szervezkedni kezdtek. 8-án késő este, amikor egy karhatalmistákat szállító teherautó áthaladt a telepen, tüzet nyitottak rá, majd ahogy gyorsított a kocsi, és próbált kimenekülni a szűk utcákból, még több helyen rálőttek. A karhatalmisták a laktanyába visszatérve átültek egy szovjet páncélautóba, és visszamentek a telepre, ahol már gépfegyvertüz fogadta őket (a kocsiban ülő egyik szovjet sorállományú katona meg is sebesült). Válaszul a karhatalmisták az utcák végéből, hosszában és vaktában belőttek egy-egy sorozatot a telepre. Másnap Lados telefonon figyelmeztette Baranya ezredest, hogy ne provokálják a karhatalmi járőrök a lakókat, és ne lövöldözzenek. Baranya magához kérette Ladost, és még aznap személyesen is tárgyaltak. Az ezredes azt követelte, gyűjtsék össze, és tegyék le a fegyvert, s ha ezt maradéktalanul teljesítik, nem indítanak több akciót a telep ellen. Lados a megadás helyett figyelmeztette Tóth ezredest és Beer őrnagyot is, hogy a telep őrsége nem fogja hagyni a karhatalmisták garázdálkodását, vagy bárkinek a letartóztatását a telepen. December 9-én éjjel egy áthaladó mentőautót véletlenül vettek tűz alá az őrségben állók. A telep lakossága ekkor már szinte rettegésben élt az állandó lövöldözések miatt. Néhányan fel is szólították az őrség tagjait, hogy mindannyiuk nyugalma érdekében hagyjanak fel az ellenállással, de a csapat létszáma egyre gyarapodott. Egy visszaemlékezés szerint Budapestről is érkeztek 9-10-én felkelők, mert „hallották, hogy Tatabányán még harcolnak".

1

"

4 A becslésünk szerint 60-80 főnyi fegyveres kisebb csoportokra oszolva felosztotta egymás között telepet, és minden utca két végén, illetve a keresztutcáknál is figyelők, vagy géppisztollyal és golyószóróval felfegyverzett őrök álltak. A karhatalom a leszámolás mellett döntött, így december 10-éről 11-ére virradó éjjel összehangolt támadást kezdtek szovjet harckocsik és páncélautók támogatásával. Szabályosan megrohamozták a telepet, utcáról utcára haladva a jármüvekből golyózáport zúdítottak a házakra, és a fedezékből tüzelő felkelőkre. A tűzharc másfél-két órán át tartott, az őrség tagjainak lőszerkészletei hamarosan kifogytak, a további ellenállás értelmetlenné vált. A tűzharc áldozatai vétlen polgári személyek voltak: 1 nőt, 2 férfit találtak el eltévedt golyók.

125 Sebesültek mindkét oldalról voltak. A karhatalmisták 124 Életútinterjú Homola Istvánnal., 30. o. Körösi György ezredes jelentésében, valószínűleg eltúlozva a számokat, 2-300 „idegen személyről" írt, akik ezekben a napokban érkeztek tudomása szerint a harcolók megsegítésére. Lásd: Körösi György jelentése Tömpe Istvánnak., 1956. december (15.). BM KI Miniszteri iratok, 1957. 85. 3. o. 125 Kajári, 1996, 505. o.