Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Selmecbánya Bél Mátyás leírásában (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 4. Sopron, 2004)

Selmecbánya története

egyszerűségével tűntek ki, mint olyanok, akik nem kívánják a másét, elégedettek lévén ama saját kincsekkel, amelyeket kibányásztak. Mindezeket a tulajdonságokat azonban gúnyolódásra fordították a szászok, akik egyébként is azt gondolták, hogy ezek a szlávok beszédük hasonlósága miatt azonosak a vénetek népével, akiket ők oly nagyon gyűlöltek és köztörvények által már régóta ki is rekesztettek a közösségeikből. Es egészen odáig fajult ez az ellenséges vetélkedés, hogy nyilvánvalóan éles jogtalanságokban tört ki. Az ősi lakhelyükhöz ragaszkodó és a nemzetükből származó embereknek, akik köröskörül az egész vidéket lakták, a sokaságától és erejétől fellelkesedő szlávok elhatározták, hogy elkergetik a bányáktól a más helyekről csak nemrégiben beszivárgott szászokat: ez a dolog a lelkük mélyéből eredt és titokban is, nyílt erőszakkal is rátörtek a betelepülőkre. Csak kevéssé haladtak, sőt félbe is szakadtak a bányászán munkálatok, amidőn a szászok a szlávok társaságait és munkásközösségeit, ezek pedig a szászokéit gyűlölték, még a kutyánál és a kígyónál is jobban. Ennélfogva a bányahivatalok olyan módon intézték cl a dolgokat, hogy elrendelték: a két nép bányaterületei különüljenek el egymástól és a munkák fajtái is váljanak el. A hirtelen határozat alkalmas volt arra, hogy valahogyan lecsendesítse a háborgó hullámokat — de nem arra, hogy egymás felé hajktsa a viszálykodó lelkeket. S hogy ne kényszerüljenek a szlávok előtt fejet hajtani, a szászok időközben azon iparkodtak, hogy településeik újabb növelésével a vidéken belül is, kívül is megerősödjenek. Elmondani is nehéz, hogy mennyire megtörte ez a dolog a szlávok