Bircher Erzsébet szerk.: Bányavárosok a legkegyelmesebb királyok uralkodása alatt, Válogatás Bél Mátyás leírásaiból (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 3. Sopron, 2004)

Körmöcbánya város története

vagyis a tized részét minden fémnek, amit csak kiolvasztottak. Ez a város számára is kedvező adózási mód az évek hosszú során keresztül érvényben maradt: egészen addig, amíg a csalásra vetemedett szászok el nem kezdték azt fizetni a királyoknak hitványabb fémekből, mint amilyeneket bányásztak. Hogy tehát a csalárdságot eltávoztassák, rendeletben mondták ki, hogy azok, akik az urburákkal kapcsolatban megbízhatadanoknak bizonyultak, a királyok számára ne másmilyen, hanem csak tiszta és kiolvasztott fémet szolgáltassanak. Azok pedig, akik e területen munkálkodtak, kötelesek voltak — ahogyan illett — engedelmeskedni a királyi parancsolatnak. Később azonban az arany iránti oly nagy vágyakozásban — amidőn talán még a száz szemű Árgust is könnyűszerrel be lehetett volna csapni — szükségessé vált, hogy minden kibányászott és kiolvasztott fémet a királyi kincstárba adjanak be. Amíg ugyanis korábban a szászok annak adhatták el az aranyat és ezüstöt, akinek csak akarták, addig ezután előbb — a szomszédos országok példájára — be kellett vinniük a királyi kamarába és ott vert arany- vagy ezüstpénzekre kellett cserélniük. Itt vonták le a fémből az urának, amelyen az érceket bányászták. 1 ízért is nevezték később a bányákban dolgozó polgárokat megtisztelő szóval urburáriusoknak. — Szegedi ezen következtetése tetszetős, mivel a magyarok hasonlóképpen urburáriumoknak nevezik azokat a táblázatokat, amelyeket a más birtokokról származó jövedelmekről készítenek. A bányaurburajogokról pedig lásd I. Lajos király 1351. évi törvényének XIII. cikkelyét és Miksa király VI. törvényének XIX. cikkelyét, illetve az ebben az utóbbiban idézett többi törvénycikkelyt.