Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)

Ivan Herčko – Eugen Kladivik: A szénbányászat története a mai Szlovákia területén 1919-ig

lehetett szó. Az engedélykérelem további sorsa alapján úgy tűnik, hogy a kamarai hivatalnokok előtt már korábban ismert volt ez a lelőhely, s Duchont igyekeztek lebeszélni a szén kitermeléséről. Megegyeztek abban, hogy közlik vele: nem „kőszén", hanem tőzeglelőhelyről van szó. Az erdőbádonyi szénmedence iránt a 19. század harmincas éveiben nőtt meg az érdeklődés, mivel ez volt a legközelebb a kicstári érckohókhoz. A kincstár tulajdonát képező zólyomi uradalom területén feküdt, s ezáltal a bányászat beindításakor nem kellett a földesurakkal huzakodni. A kitermelt szén elszállítása sem okozott különösebb gondot, mivel a lelőhely a Garam völgyében, Zólyom és Besztercebánya között feküdt, s a folyóvölgyben egy viszonylag jól karbantartott út haladt. A lelőhelyen a kutatás 1833-ban kezdődött fúrások segítségével is. A laboratóriumi vizsgálatokat a bányászati akadémia professzora. Alois Wehrle végezte el. 1835-ben A. Breuner udvari tanácsos, valamint a bécsi F. Mohs professzor végzett kutatásokat ebben a térségben. Már a kutatások első évében szenet találtak Kovácsfalva (Kovácová), majd később Zólyomtúr (Turová), Zólyomterenye (Trnie) és Zólyombúcs (Budca) községek határában. Garambereznye (Hronská Breznica) határában is végeztek kutatásokat. A lelőhely feltárása 1837-ben kezdődött és fokozatosan áttértek a termelésre is. Annak ellenére, hogy a kitermelt szenet mázsánként 6 krajcárért kínáltak, gondot okozott azonban a kitermelt szén értékesítése. Az 1834. és 1836. években próbákat végeztek az erdőbábonyi szénnel, a szélaknai (Vindsacht) érczúzó és az ólomkohó gőzgépeit fűtötték vele. Erdődábonyban mészégető kemence épült, amelyet a helyben termelt szénnel fűtöttek. A 19. század negyvenes éveiben egy kátrány előállítására szolgáló önálló kemence is működött a községben. A negyvenes évek végén próbák történtek arra, hogy az erdőbádonyi szenet alkalmazzák a háromvízi(Try Vody) vasgyárban, valamin a bujáki (Bujakov) hámorban. Ugyanakkor az erdőbádonyi szénnel kezdtek fűteni a besztercebányai cukorkaüzemben, valamint a hermándi papírgyárban. Ez utóbbi üzembe 1852-ben a bánya 13.500 mázsa szenet szállított. Ezzel együtt az erdőbádonyi szén túlnyomó többsége raktáron maradt, elporladt és tönkrement. A bányakapitányság 1839-ben elrendelte ennek az elporladt szénnek az elégetését és a hamunak a legelőkre történő kiszórását. Egy időre le is állították a széntermelést, de az elhagyott tárnába 1849-ben egy időre ismét visszatért az élet, majd a termelés fokozatosan abbamaradt. Az erdőbádonyi szénmező volt tehát az a lelőhely, amelyet ebben az időben már kiaknáztak, bár az kitermelt szén minősége alacsonyabb volt, mint a nyitrabányai, vagy az ebedeci széné. A fentiek arra utalnak, hogy az alsó-és felsőmagyarországi bányavárosok közelében fekvő jelentősebb szénlelőhelyeket már az ipari forradalmat megelőzően megkutatták. Számos laboratóriumi elemzést is végeztek a felfedezett szénmintákon annak érdekében, hogy megismerjék azok tulajdonságait. Ennek ellenére nem indult be a barnaszén és a lignit rendszeres kitermelése.