Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)
Ivan Herčko – Eugen Kladivik: A szénbányászat története a mai Szlovákia területén 1919-ig
zsarnócai kohóba, ahol azzal ezüstérc kohósításával összefüggő kísérleteket végeztek. A kísérletek sikeresek voltak, s ennek alapján a Selmecbányái Főkamaragrófi Hivatal megbízta Johann Möhling bányatanácsost, a Selmecbányái Bányászati Akadémia tanárát, hogy végezzen helyszíni szemlét a lelőhelyen. Möhling a szénről nagyon jó szakvéleményt adott, amely ugyan szúrós kénes füsttel ég, de kevés hamu marad utána. A szén azonban nagyon vizes volt, s ezért Möhling azt javasolta, hogy a lelőhely közelében építsenek egy szárítót, ahol egyszerre legalább 100 mázsa szenet lehetne szárítani. Ezáltal javulnának a szén égési tulajdonságai, csökkenne a szállítási költség, mivel a szárítással egy harmadával csökkenne a súlya. Möhling véleménye szerint egy mázsa szén kitermelési költsége nem lenne több 4 krajcárnál. Ez a költség már tartalmazta a kitermelt szénnek a szárítóba történt elszállítását is. A szénnek a zsarnócai kohóba történő szállítása viszont ennek a költségnek kétszeresét (vagy még ennél is többet) tette volna ki. Az ebedeci szénnek a zsarnócai kohóba történő szállításával összefüggésben a Gerstner kohó jószágigazgatója is véleményt nyilvánított. Egy mázsa ebedeci szén kalóriaértéke körülbelül három mérő faszénének felelt meg (1 zsarnócai mérő szén = 0,204 m 3 ). A faszén viszont drága volt és kevés is volt belőle. Az ebedeci szenet ércpörkölésre, s faszénnel keverve ércolvasztásra is lehetett volna használni. A kincstár szempontjából akkor lett volna előnyös a kitermelése, ha annak mázsája a szállítással együtt nem kerülne többe 15 krajcárnál. A Selmecbányái Főkamaragrófi Hivatal és a bécsi Udvari Kamara is ilyen feltételek mellett érdeklődést mutatott a lelőhely iránt, s elkezdődtek a tárgyalások a lelőhely feletti földterületek tulajdonosaival. Az ebedecfelsőkosztolányi szénlelőhely két földesúr birtokán feküdt. Az egyik a garamszentbenedeki (Hronsky Benadikt) apátság, a másik a kistapolcsányi Keglevich gróf volt. Garamszentbenedeken viszonylag gyorsan megállapodtak a szénmező kitermelésének feltételeiről, de Kistapolcsányban -a bányahivatal tisztviselői ellenállással találták szembe magukat. A kistapolcsányi uradalom jószágigazgatója nem volt hajlandó az olyan megállapodásra, hogy a kamara a kitermelt szén mennyisége után, mázsánként számított járadékot fizetne. Ehelyett egy évre szóló átalánydíjat szeretett volna. Ezen felül azt igényelte, hogy a kitermelt szenet csakis a zsarnócai, illetve más kincstári kohóban lehessen felhasználni, s azt ne árusítsák másoknak. J. J. Medsacher, aki a szenet vaskohóban és vashámorban akarta felhasználni, sértőnek találta ezeket a feltételeket. A jószágigazgató kártérítést kért a bányászattal okozott károkért, valamint igényelte a felhasznált faanyag árának megtérítését, stb. Keglevich gróf hozzáállása még elutasítóbb volt. Amikor a jószágigazgatóval történt megállapodás alapján a kamarai tisztviselők hozzáláttak mintegy 1.000 mázsa szén próbafejtéséhez, hogy azzal üzemi kísérleteket végezzenek a zsarnócai kohóban, a földbirtokos megtiltotta ezeket a munkákat. Elkobozta a fejtésre kirendelt bányászok szerszámait, s így ismét elmaradt a lelőhely hasznosítása.
