Bircher Erzsébet szerk.: Egyedül a közhaszon kedvéért - Tanulmányok a 250 éves magyar szénbányászat tiszteletére (Központi Bányászati Múzeum Közleményei 2. Sopron, 2003)

Molnár László: Brennbergbányáról – egyéni nosztalgiával

épült Gyulai osztályozó munkálatait be kellett fejezni, bár mindenki tudta, hogy egy kiló szenet sem osztályoznak majd vele. A munkakönyvi bejegyzésem szerint 1951. június 1-én helyeztek át Tatabányára. Mintegy húsz brennbergi, ágfalvi, aknamélyítő, bányász, iparos és szállítógép kezelő költözött a Tatabánya-Újváros D épületébe éppen elkészült lakásokba, családostól. Néhányan a XV/a aknai munkásszállón laktak és kéthetenként jártak haza. Nyugdíjkort elérve sokan visszaköltöztek Brennbergbe és Görbehalomba. A bányamérnöki oklevél megszerzése után /1951. szeptember 14./ máiüzem vezetőhelyettesként dolgoztam Tatabányán, Oroszlányban, majd 1953. szeptemberétől üzemvezetőként Várpalotán, ahol két ikerakna-párt és sok, nagyszelvényü földalatti vágatot épített a 300 fős üzemem. 1957. január 15-től az általam irányított, új S/II. akna bányavezetőjeként „szénbányász" lettem. Még abban az évben Salgótarjánba kerültem, ahol különböző üzemi, majd vállalati beosztásokban dolgoztam 1975-ig. A röviden felvázolt 24 év alatt nem volt kapcsolatom Brennbergbányával. A kemény határsávos évtizedekben nem jelentkeztem ki Sopronból, időnként hazajártam szüleim meglátogatására, de Brennbergbe nem jutottam ki. Ez nehéz lett volna 1957 után, amikor az új műszaki zárat a város és Brennberg közé létesítették és az elárvult bányatelepre való kiutazást még a soproni lakosok részére is külön engedélyhez kötötték. Salgótarjánban a Nógrádi Szénbányák szervezési csoport vezetőjeként dolgoztam, amikor 1975. szeptemberében Gyulay Zoltán professzor és Martos Ferenc kutatóintézeti igazgató felkérésére elvállaltam a soproni Központi Bányászati Múzeum /KBM/ igazgatói állását. Magánéletem is úgy alakult, hogy a Sopronba való visszatelepedés kedvező volt számomra. Az első és fő feladat számomra a műemléki kutatások miatt átmenetileg szétvert múzeumépület, az Esterházy palota műemléki rekonstrukciója és a kb. 30% területtel bővülő beruházásának megvalósítása volt. Sopron „határvárosban" a bombázási károk költséges helyreállítása után évtizedekig alig volt műemléki beruházás. Csak 1969. év végén adtak ki kormányhatározatot a műemléki belváros rekonstrukciójáról, ezután az egyes építkezések anyagi támogatásáért nagy „versenyfutás" kezdődött. A múzeum műemléki helyreállítása bonyolult, sok meglepetést hozó építési, épületgépészeti feladat volt. Az eredeti 5 millió Ft-os előirányzat csaknem a négyszeresére növekedett. Az Országos Műemléki Felügyelőség /OMF/ soproni üzemvezetősége egyszerre több épület helyreállításához kezdett hozzá. Az építkezések kivitelezésének fő akadálya a városban a segédmunkások hiánya volt. Az OMF az építkezésekhez annyi szakmunkást adott, ahány segédmunkást tudott beszervezni a beruházó, vagyis a múzeum vezetősége. Ekkor kerestem fel a nyugdíjas brennbergi bányászokat. Jelen János volt főaknász irányításával három éven át öt-hat brennbergi nyugdíjas vájár volt a segédmunkás. A jó vájár, amint a brennbergi is, jártas számos munkában, mint