Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

A következő napot arra használtam fel, hogy szétnéztem a városban, találkoztam egy-két kollégával, és ellátogattam a kollégiumokba. Megnyugtatott, hogy a talált állapotok megfeleltek az igazgatók által jellemzett helyzeteknek. Nemcsak a közép-, de az általános iskolai kartársak is hasonlóan nyilatkoztak. így, harmincnyolc év távlatából is az a kép rajzolódik ki előttem - és ez csaknem teljes mértékben általánosítható, - hogy a pedagógusok várva várták a változást, a diktatúra felszámolását, s a szabadabb, azaz hogy valóban szabad Magyarország kibontakoztatását. Jómagam is így voltam feleségemmel együtt, hiszen nemcsak 1956-ban kerültem én szembe azzal a rendszerrel, amelyet a tanügyigazgatás dolgozójaként hét és fél évig hivatalosan szolgáltam, hanem csaknem a kezdetétől. Párttagságom története A mi népes nagycsaládunkon belül kétséget kizárva én voltam a legbaloldalibb. Pozsonyi diákkoromban, a felnőtté válás időszakában kapcsoltam én rá tulajdonképpen a szocializmus eszméire. Szinte kéjjel néztük a szovjet filmeket és olvastuk Bjelych - Pantyelejev Skid c. regénye mellett Barta Lajosnak meg a többi Csehszlovákiában élő magyar kommunista írónak a műveit, a Sarlónak, a baloldali egyetemi és főiskolai hallgatóknak a kiadványait, gyönyörrel hallgattuk Balog Edgárnak, a Sarló egyik vezéralakjának remekül felépített polemikus előadásait. Hát csoda, hogy bepörögtünk? Az önképzőköri rendezvényeinken fennen szavaltuk Ady forradalmi verseit. Adyt, akit Szalatnai Rezső író, publicista, esztéta, irodalomtörténész és irodalomkritikus osztályfőnökünk adott nekünk, mi több, szinte belénk oltotta őt olyannyira, hogy még most is, túl a nyolcvanon, pódiumra mernék állni és legalább 4050 versét el merném szavalni. Valószínű. Mert még 1957 nyarán, letartóztatásom után a sötét magáncellában - hogy teljen az idő - Adytól több, mint száz verset tudtam magamban elmondani kívülről. Persze jó néhány Petőfi, József Attila verset is. Igen, de a mi tanár-eszményképünk, az Ady-féle ősi magyar szenvedélyektől átfűtött, akkor még piros színben tündöklő fiatal magyar-történelem szakos tanárunk a vörös csillag felé mutogatott és A csillagok csillaga, és ehhez hasonló forradalmi hangvételű Ady-verseket szavaltatott velünk. A Van menekvés c. könyvében pedig (sajnos a II. világháború megfosztott tőle) szó szerint ezt írta, mikor először jött hajóval Magyarországra, és Esztergom alá érve megragadta őt a város nagyszerű panorámája: "Kicsi a gyárkémény, hatalmas a templom, minek ilyen kisvárosnak ekkora nagy templom?" És amikor a II. világháború után az oly gazdag, a magyar-szlovák jó viszonyt és barátságot szolgáló irodalmi tevékenysége után Laco Novomesky, Smrek, Emil Boleszlav Lukác szlovák írók őszinte barátsága ellenére a szélsőséges szlovák nacionalizmus miatt kénytelen volt Magyarországra települni, a szocializmusról, főleg annak "fenemód" sztálini gyakorlatáról már egészen más volt a véleménye. Az írásai emellett változatlanul az ő messzemenő tisztességét, szenvedélyes igazságszeretetét tükrözik kristálytisztán, valósághűen. Halála után, 1974-ben olvastam róla a Dunakanyar c. folyóiratban, hogy Szalatnai Rezső volt az az író, aki soha nem hazudott. Nem félt kimondani az igazságot, ezért aztán féltek tőle Szlovákiában, olyannyira, hogy indexre tették a műveit. Hogyan alakult az én világom a szocializmus eszméit és gyakorlatát illetően? Úgy, hogy "a szovjet felszabadítás", a szovjet hadifogság, az ott szerzett tapasztalataim darabokra törték bennem mindazt, amit valamikor a szocializmus hangzatosan megfogalmazott eszmevilága mögött gondoltam, még ha bizonyos vonatkozásban