Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)
BEVEZETÉS
Jászberényben mindjárt az első napokban igyekeztem szétnézni a táborban, nincse a foglyok között valaki, aki régebbi ismerősöm. Ennek során találkoztam ott többek között Bíró Béla főhadnaggyal, a felvidéki Szőgyén község iskolájának volt igazgatójával. Ő volt a Szlovenszkói Magyar Tanítók Egyesületének párkányi járási elnöke, én pedig a titkára. Vele, valamint Kozma László zászlóssal és Bakó Imre zászlóssal, akik szintén felvidékiek voltak, sokat tanácskoztunk az új magyar hadseregbe való belépés kérdéséről, a felvidéki magyarság várható sorsáról, családjainkról. Az új magyar hadseregbe való belépés kérdésében az a közös véleményünk alakult ki, hogy szabadulásunknak jelenleg ez az egyetlen lehetősége. Mind a tisztek között, mind pedig a legénység soraiban sok új ismeretségem akadt. Az én bényi volt tanítványaimmal is naponta találkoztam. Varga Ernő a jászberényi táborban is szemfüleskedett. Ott is folyton szökésen törte a fejét, szemlélte a drótkerítés és az őrtornyok őrségének "gyengébb" pontjait. De került-fordult, valahogy becsempészte magát a konyhába is. Alig voltunk a táborban pár napja, egyszer csak az éjszaka kellős közepén rángatja valaki a lábamat. Fölriadok az álmomból, hát ott áll a lábamnál és suttogja, hogy hozott egy kis jó meleg levest, gyorsan egyem meg. Finom, tartalmas húsleves volt. Mondanom sem kell, hogy milyen jólesett, mert amúgy bizony elég silány koszton tartottak minket. Abból a levesből hozott nékem, amit a szakácsok maguknak főztek. Másnap éjjel Ernő megint csak felrángatott. Hozott vagy 4 db frissen sült, még meleg fehér kenyeret. Azt suttogta, hogy gyorsan rejtsem a takaró alá, egy az enyém, a többiért majd eljön később. Hát már a pékségbe is behatolt valahogy. Jött is aztán még az éjjei kétszer, és vitte a kenyereket a társainak. Ez aztán, mármint hogy az Ernő hozott nekem levest, húst, meg kenyeret, még egyszer-kétszer megismétlődött. Nagy dolog volt ez akkor. Természetesen a kenyérből a legközelebbi fogolytársaimat én is megvendégeltem. Egyik nap, ahogy sétát tettem a tábor területén, az egyik épület sarkán látok ülve egy csizmás parasztbácsit agyonviselt fekete kalappal a fején. Valahol szerzett pár szem kukoricát, azt tördelte két alkalmas lapos kő között és ropogtatta a fogai között. Olyan ötven éven felülinek ítéltem meg öt. Ráköszöntem és kérdeztem tőle: - Bátyám, hogy került maga ide? - Ne is kérdezze az úr - szólt nagy szomorúan, aztán folytatta: - Utoljára 1918-ban volt fegyver a kezemben. Azóta nem is szolgáltam én a hadseregben. Most meg mégis elhurcoltak hadifogságba ezek az átkozottak. Kérdeztem aztán tovább, hogy hol és hogyan történt ez. - Az Ipoly völgyében kérem, mert én odavaló vagyok - mondta a falu nevét is, de már elfelejtettem - a saját házam előtt fogtak el és hurcoltak ide. Aztán mesélte tovább, hogy már vagy tíz nap is eltelt azóta, hogy elfoglalták az oroszok az Ipoly menti falvakat, amikor egyik nap úgy estefelé szólt neki a felesége: - János, elfogyott a vizünk, hozzon be mind a két vödörrel. - Erre én kimegyek a kúthoz, megtöltöm a vödröket, indulok velük befelé a házba, de megüti a fülemet, hogy a kapu előtt valaki szól. Nézek oda és hallom, hogy két orosz katona valami "igyi"-t emleget, és az egyik erősen integet, hogy menjek oda. Leteszem a két vödröt, odamegyek a kapuhoz, kinyitom a kisajtót, hát rám kapja mind a kettő a fegyverét, és kiáltoznak, hogy "davaj!" Aztán kilökdöstek engem a falu végébe, ott belöktek egy csoport fogoly közé, azóta se láttam a házam tájékát. Az asszonyom biztos hallott valami kiabálást, mert sírva futott utánunk, de az oroszok rákapták a fegyverüket és elzavarták. Csak később tudtam meg, hogy valahonnét hajtottak egy csoport foglyot, és egy vagy kettő megszökött nekik. Helyettük aztán engem hurcoltak el, hogy az Isten verné meg ezt a rabló népséget! - mesélte nagy szomorúan.
