Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Igen nagy elismeréssel kell megemlékeznem a szomszéd század parancsnokáról, aki ugyancsak roppant határozottsággal lépett fel a fosztogatók ellen. Ebben persze a tökéletes német tudása is segítette. Nekem az ő fellépése nagy segítségemre volt. Magam felkerestem a németek parancsnokát. Felhívtam a figyelmét arra, hogy a mi századunk legális honvédségi alakulat, tiltakozom a támadásuk ellen. Kértem, azonnal szigorú paranccsal szüntesse be katonái garázdálkodását. Szóba sem akart velem állni. Azt mondta, hogy ő semmiről nem tud, az ő katonái már alszanak, őket ne gyanúsítsam, hagyjam őt békében. Reggelig tartott, míg a keretlegénységgel újra egybehoztuk a századot. Közben a sebesülteket elsősegélyben részesítettük, amennyire tudtuk, elláttuk. A gyűjtőhelyen (az utca jobb oldali első házának udvarán és épületeiben) a keretlegénység készségesen segédkezett az éjszakai lelki és fizikai megpróbáltalásokon átesett és megviselt munkaszolgálatosok rendbehozásánál. Ám dicséretet érdemel a század tagjainak egymás iránti törődése, segítőkészsége is. Ehhez járul az is, hogy többségük a rájuk mért csapást férfiasan igyekezett elviselni. Mielőtt továbbindultunk volna, postai úton jelentést küldtünk a II. hadtestparancsnoksághoz, tiltakozva a németek rajtaütése ellen. A község bírája elvonulásunkhoz két fogatot bocsátott a rendelkezésünkre. Ezeket felváltva elsősorban a sebesülteknek a tatabányai kórházba történő beszállítására használtuk, ill. használtam fel. 32 sebesültet vittem a kórházba. Dicséretére legyen mondva a kórház orvosainak és személyzetének, készségesen befogadták őket, és haladéktalanul hozzáfogtak az ápolásukhoz. Jól emlékszem például Lusztig nevű egyik sérültünkre, akinek az arcán jó néhány, gyalogsági ásóval okozott mély vágás volt. Feldagadt arcának a húsa több helyen formálisan kifordult. A testi sérülteken kívül néhányan sokkos állapotban voltak. A könnyebb sérülteket ellátásuk után elbocsátották, néhány súlyosabbat pedig betegként felvették a kórházba. Tarjánban ért minket az a kellemetlen hír, hogy Budapesten a németek felrobbantották a Margit-hidat. Újabb remények a reménytelenségben A Tatabányán megtett intézkedések után újra csatlakoztam a századhoz, amely most már valóban nagyon lassú menetben, több és hosszabb pihenővel haladt nyugat felé. A század akkori létszámára már nem emlékszem, tény az, hogy néhány emberrel megfogyatkozott (kórházban maradt sérültek, no meg a tarjáni eset lezajlásakor néhányan megszöktek). A viszontagságok során az a gondolat is felmerült, hogy a svájci követséggel valahogy érintkezésbe kellene lépni, értesíteni Dr. Náthán Sándort a történetekről, kérni a menlevelek újbóli kiállítását és azoknak a századhoz való eljuttatását. Ez meg is történt. Ugyanis amidőn elértük Győrön keresztül a Mosonmagyaróvárra vezető főutat, szerencsénkre szembejövet találkoztunk olyan munkaszolgálatosokkal, akiket a menlevelek birtokában is elvittek Mosonmagyaróvárra, a németeknek történő átadás helyére. Azonban a mienkével azonos, névre szóló menlevelek tulajdonosait az átadással megbízott derék magyar alezredes nem adta át a németeknek, hanem visszaküldte Budapestre. Amint erről értesültem, rögtön megkértem közülük néhányat, jöjjenek velem, és a mi századparancsnokunk előtt ismételjék meg a vallomásukat. Ezt készséggel megtették. Hogy még hitelesebb legyen a dolog a mi századparancsnokunk előtt, a szembejövő idegen keretlegénységgel is megerősítettem a kedvező hírt. így érkeztünk ismét egy hosszabb pihenőre a Győr utáni Piriinger pusztára, ahová aztán Budapestről