Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

felszólítja a magyar haderő csapatait és velük együtt magát az ország népét is mint tömegbázist, hogy a magyar hadsereg valamennyi alakulata az összes fegyverével és lehetőségeivel azonnal forduljon szembe a németek valamennyi alakulatával. Én ugyan nem láthattam a kikötőben mindennek a hátterét, és volt aki ezt az én okoskodásomat naivnak tartotta, bennem viszont az a meggyőződés élt, hogy ennek a pár mondatnak, helyesebben határozott parancsnak ott lett volna helye a proklamációban. Az is valószínű, hogy ez sok magyar vérbe került volna, de Budapest, a hídjaink és sok minden más értékünk megmenekülhetett volna, a háború időszaka is lerövidült volna. Ezektől a gondolatoktól áthatva, és annak a meggyőződésemnek a tudatában, hogy nincs vége számunkra ennek a háborúnak, és hogy a belső vérontás esetleg csak most kezdődik igazában, az ebédemet félbehagyva futottam a század körletébe, hogy ott a véleményemet kifejtsem. Útközben már találkoztam néhány munkaszolgálatossal, akik örömtől sugárzó arccal harsogták: "Zászlós úr, szabadok vagyunk, mehetünk haza. Ezt már néhányan meg is tették." Erre erélyesen visszaparancsoltam őket a körletbe, s a keretlegénység jelenlétében kifejtettem a véleményemet, hogy a felsorolt okok folytán számolok a németek ellenállásával, gyors beavatkozásával, ezért helyes, ha egyelőre valamennyien zárt honvédségi keretek között maradnak. Ezt helyesnek is tartották. A már megszököttek után pedig a keretlegénységből alakított járőröket küldtem ki azokhoz, akikről meg tudták mondani, hogy hová mentek. A későbbiekben bebizonyosodott, hogy ez igen helyes lépés volt, mert rövidesen Szálasi vette át a hatalmat, Kovarcz Emil nyilas miniszter pedig kiadta a már idézett parancsot a szökött zsidók felkoncolására. így a megszököttek közül azok, akiket a kiküldött honvédek már nem találtak meg, valószínűleg a Kovarcz-féle parancs áldozatául estek, legalábbis soha többé nem hallottunk róluk. Két-három esetről volt szó. De az is lehetséges, hogy sikerült nekik megbújniuk. A továbbiakban a század a nyilasok egy-két zaklatása ellenére - amiket általában sikerült diplomatikusan elhárítanom, olykor megelőznöm - nyugodtan folytathatta" munkáját a kikötőben. Október 15-én a századparancsnok megint szabadságon volt, így aztán rám hárult az akkori nehéz helyzet megoldása a századnál. Minthogy a politikai és katonai események mind vészesebbé váltak, úgy értékeltem, hogy a továbbiakban a század kialakult helyzete sem marad változatlanul, és ekkor még szorosabb kapcsolatba kerültem a század egészével, főként vezető személyiségeivel. Ők a semleges államok követségeivel (Svájc, Svédország, Dél-Amerika) keresték és találták is meg a kapcsolatot, jómagam pedig a Veres Pálné utcában lévő hadtestparancsnokságon Gobbi Hilda apjával, Gobbi Ede reaktivált huszárszázadossal, aki Vasady vezérőrnagynak, a munkaszolgálatos alakulatok ügyintézőjének volt a segédtisztje. Ezek a kapcsolatok, mint ahogyan később látni fogjuk, gyümölcsöző, jó szolgálatot tettek mind a század, mind jómagam számára. Útiparancs Németországba Október utolsó hetében (a pontos dátumra már nem emlékszem) bizalmas parancs érkezett a hadtestparancsnokságtól, amelynek szövegében kb. ez állt: Magyarország kölcsönad Németországnak a Német Birodalom keleti határain létesítendő védelmi vonal kiépítéséhez 25.000 főnyi munkaszolgálatost. Ebbe a létszámba a mi századunk is beletartozott. A parancs tartalmazta az indulás időpontját, a gyalogmenet útvonalát, az átadás helyét, módját, stb. Volt azonban a parancsnak egy ránk nézve kihasználható kitétele