Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)
BEVEZETÉS
A bombázások mind gyakoribbá váltak, október 15-e után pedig a nyilasok megmegismétlődő ellenőrzései, zaklatásai, razziái. Azt kutatták, nincs-e a század szálláshelyén elrejtett lőszer, rádiókészülék vagy fegyver. De azért titokban - ma sem tudom az eredetét - sikerült a századnak néhány láda kézigránátot szerezni, hogy szükség esetén felhasználhassuk. Ezeket néhány munkás az egyik raktárhelyiségben mélyen a gyapjúbálák közé rejtette el. Ezt Schiffer Andor hozta bizalmasan tudomásomra, aki Szakasits Árpáddal volt rokonságban, és a Szociáldemokrata Párt vezetőségével állott titkos összeköttetésben (tulajdonképpen rajta keresztül én is). Szakasits Árpádot, Schiffer Pált és Justus Pált személyesen már csak a háború után, a Szovjetunióból történt hazatérésem után volt szerencsém személyesen megismerni. Egyébként Schiffer Andort az egyik napon a kikötő közelében szökésben elfogta egy járőr, amelynek a parancsnoka egy számomra ismeretlen alakulat szakaszvezetője volt. Akkor már érvényben volt Kovarcz Emil nyilas miniszternek az a parancsa, amely körülbelül úgy hangzott, hogy minden szökésben lévő zsidót a helyszínen fel kell koncolni. A szakaszvezető ezt nem hajtotta végre, hanem a végrehajtás foganatosítására Schiffer Andort bekísérte az alakulatomhoz, és az elfogás eseményének leírásával személy szerint nekem adta át. (A századparancsnok ezúttal is szabadságon volt.) Schiffer Andort őrizetbe vettem, a szakaszvezetőt pedig elbocsátottam. Schiffer Andort megnyugtattam, és még aznap lehetőséget kapott arra, hogy a kikötőből biztos helyre jusson el oda, ahová már előzőleg el kellett volna jutnia. Ezúttal sikerült. 1944. október 15. Igen kritikus napnak bizonyult október 15-e. Éppen a parancsnoksági épületben ebédeltem, ami a révrendőrség épületének első emeletén volt, amikor a rádió megszakította adását, majd pedig beolvasták Horthy Miklós kormányzónak a háborúból való kiugrásunkkal kapcsolatos proklamációját. Rögtön abbahagytam az étkezést, és a század körlete felé futottam, amely kb. 400 méternyire volt tőlem. Attól tartottam ugyanis, hogy meghallván a híradást, a munkaszolgálatosok örömükben úgy érzik majd, hogy most már szabadok, és esetleg búcsú, minden okmány nélkül szétfutnak, haza akarnak jutni, és így veszélynek teszik ki magukat. Én már hajnal óta déli irányból folyamatos dübörgést hallottam, tankok dübörgését, amelyek feltevésem szerint Budapest bekerítéséhez készülődtek. Tartottam tehát attól, sőt meg voltam róla győződve, hogy a németek által támogatott hatalomátvételről van szó. Ezt a meggyőződésemet egy Jung nevezetű, a kikötőben szolgálatot teljesítő nyilas főhadnagy is megerősítette bennem, akivel igyekeztem jó kapcsolatot teremteni, és aki később önkéntelenül is segítségemre volt a nyilas zaklatások, a razziák elhárításában. Ő már előzőleg is - szinte akaratlanul - engem is, meg a századparancsnokot is többször informálta a nyilasok szervezkedéséről. Nagy tisztelője volt Szálasinak, és pár nappal 15-e előtt közölte velem, hogy rövidesen átveszik a vezetést, az államhatalmat. Nos, én ezt az alkalmat ismertem fel a tankok dübörgésében és egyben azt, hogy most kezdődik számunkra a legnehezebb időszak, amikor a századot, mint legális honvédségi alakulatot szigorúan egyben kell tartani, s ha bármi is történik, ily módon viszonylagos védelmi keretek között vannak a tagjai. Végighallgatva a proklamációt, nekem elsősorban az tűnt fel, hogy a hangneme, megokolása és egész tartalma szerfelett hiányos. Úgy értékeltem, hogy magyar részről a proklamáció minden komolyabb katonai előkészületet nélkülöz, és éppen ezért a németek számára igen kedvező lehetőségeket biztosít. Számunkra tehát semmiképpen nem lesz kedvező. Az én akkori megítélésem szerint az lett volna a proklamáció leglényegesebb mondanivalója, hogy Horthy Miklós, mint a legfőbb hadúr
