Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Szerencsémre zömében pozitív értelemben. Ebben közrejátszott az a körülmény, hogy én nem csupán az iskola, a község életébe kapcsolódtam be, hanem a Pedagógusok Szakszervezetének funkcionáriusaként Pest megye vérkeringésébe is, a pedagógusok továbbképzésének előadójaként. Csabán az iskolában az első napok javarészt ismerkedéssel teltek el, a kollégákkal a tanáriban, a tanulókkal az első tanítási órákon. Ahogyan visszaemlékszem a tanulók alaposan megmustrálgattak. Már az első hét után az volt az érzésem, hogy sikerült megfelelő kontaktust kialakítanom velük. Évekkel később osztálytalálkozókon a volt csabai tanítványaim elmondták nekem, hogy mindjárt a kezdetén szimpatikusnak tűntem számukra, egyben azonban valamiféle szigorúságot olvastak le a tekintetemből, no meg a bemutatkozó szavaimból. Az első hetek tanítási óráit főleg arra használtam fel, hogy felmérjem a tanulók átlagos tudásszintjét, az eddig átvett tananyagban való tájékozottságuk fokát. Erre azért volt szükségem, hogy tudjam, mire alapozhatom és építhetem tantárgyanként a követelményeimet, milyen mélységig, milyen esetleges hiányosságokat kell pótolnom, behoznom a további lemaradások elkerülése érdekében. Azt ugyancsak már az elején kihangsúlyoztam a tanulók előtt, hogy én a tanítási órákon, de ha kell, azokon túlmenően is, mindent megteszek a tananyag kellő átadásához, azt megfelelő magyarázattal látom el minimálisan a megértés fokáig. Ez egyébként a tanár kötelessége. De a házi feladatok maradéktalan elkészítése, a tananyag megtanulása már a diák kötelessége. Szeretném, ha ezt mindannyian így fognátok fel - mondtam a tanulóknak és mindezt kell, hogy áthassa az egymás iránti tisztelet, a tanár és diák közötti kölcsönös megbecsülés gondolata és gyakorlata. Ilyen és ezekhez hasonló alapkövetelményekkel álltam Piliscsabán a tanulóim elé, kihangsúlyozva, hogy tanítványaimban én mindenkor a haza leendő polgárait igyekszem látni - persze, érdem szerint - az élet különböző területein az iskolai és az azon kívüli megnyilvánulásaik alapján. A vázolt felmérésem eredményei általában eléggé megnyugtatók voltak számomra. Kirívó tudásbeli hiányosságokat nemigen tapasztaltam. Úgy ítéltem meg, hogy ami majd mégis adódik, az mind behozható, orvosolható az előrehaladás különösebb fékezése nélkül. Ez annál is inkább így volt, mert szinte minden osztályban találtam olyan tanulókat, sőt a tanulók olyan csoportját is, amelyben felfedezhető volt a tudásvágy, a megismerés, az érvényesülésre való alkalmasság igénye. Ezek jelenléte mint ösztönző erők segítették az osztály egészének előrehaladását, lehetővé téve a pedagógus számára az ilyen örvendetes tényezők megragadását, felhasználását. Kutattam ennek az okait is. Elsőként az iskolavezetés kellő szintjére gondoltam. Ebben nem is tévedtem. Medvedt Edéné igazgatónő magyar-történelem szakos középiskolai tanári oklevéllel, emellett elég széles körű tájékozottsággal és az iskolavezetéshez szükséges pedagógiai tapasztalatokkal rendelkezett. Ennélfogva megfelelő tekintélynek is örvendett a tantestület, a tanulóifjúság, a szülők és a község népe előtt. Ehhez műveltsége és határozott fellépése is nagyban hozzájárult. Kár, hogy emellett nyugdíjban lévő férje állandó felügyelete és befolyása folytán megítéléseit esetenként szubjektivizmus jellemezte, amit szerencsére a tantestület osztatlan tiszteletét élvező helyettese, Szívós Sándorné kartársnő igen eredményesen ellensúlyozni tudott. Az igazgatónő férje, Medvedt Ede volt előzőleg az iskola igazgatója. Jó kiállású, de végtelenül önző, agresszív egyéniség volt, aki nem volt hajlandó tudomásul venni, hogy már nem ő az iskola igazgatója és a község egyik nobilis vezető személyisége, akitől valaha mindenki félt és igyekezett előtte megalázkodni. Elvesztett hatalmát amiben csak tehette - persze, most már nagyon leszűkült körben - a felesége révén igyekezett fenntartani.