Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Az előzőekben szó esett arról, hogyan alakulhatott volna a magam és a családom sorsa, ha nem Mátai Tibor dönt a vád kérdésében. Felmerül ezzel kapcsolatban az a kérdés, hogy a főügyész miért a leírtak szerint döntött a két eshetőség közül. Azért - és ezzel nemcsak a magam véleményét tolmácsolom -, mert Mátai Tibor valójában több év távlatában gondolkodott, és 56-nál jóval szélesebb területen vizsgálódott az én ügyemben (de valószínűleg Dr. Beregszászinál és részben Schippert Ferencnél is, aki szabadlábon védekezhetett). Ő ismerte többéves tanügyigazgatási és közéleti tevékenységemet, és nem kiragadottan szemlélte a forradalom alatti eseményekben betöltött szerepem részletkérdéseit, hanem az adott lehetőségeimen belül az általános emberi erkölcsi normák szemszögéből, visszatekintve ilyen szempontból az 1956 előtti évek során a közoktatásban felmutatott tevékenységemre, annak Komárom megyei eredményeire és a felsőbb szerveknek rólam kialakított véleményére. Váratlan, örömteli találkozás Ám hagyjuk a latolgatásokat és a szabadulásom utáni későbbi eseményeket, maradjunk csak annál, hogy Beregszászival együtt elhagytuk a megyei börtön és a megyei ügyészség épületét, és elénk tárult a Széchenyi tér Bottyán János kuruc generális lakóházával, a jelenlegi Városháza impozáns barokk épületével. Átmentünk a túlsó oldalra, és a postaépületen túljutva, a régi megyeházával szemben egyszeribe mintha megállt volna a szívverésem. Kivel találtuk magunkat szemben? A feleségemmel. Micsoda véletlen, micsoda váratlan öröm. Szinte elakadt a lélegzetem is. Valószínűleg így volt, mert elsőként a feleségem szólalt meg: - Hát te hová mégy? - kérdezte meglepetten olyan hangon és tekintettel, mint aki hirtelen nem képes megérteni, hogy kerülök én a börtön falai közül egyszeribe az utcára. - Hát haza, hazamegyek Erzsókám - válaszoltam - és csak utána borultunk egymás nyakába. Majd bemutattam neki Beregszászi Zoltánt, mondtam, hogy együtt szabadultunk, és meghívtam őt magunkhoz. Feleségem még mindig alig akart hinni a szemeinek mondván, hogy hiszen a lapon holnapra kértem a látogatását. Ez már idejét múlta mondtam én. így aztán hármasban indultunk a lakásunk felé, és már útközben is szinte egymás szavába vágtunk a kérdéseinkkel. Zsuzsánk volt csak otthon, nagyon megörültünk egymásnak, Gyula fiunk kirándult a barátjával. Feleségem gyorsan főzött nekünk kávét, utána Beregszászit ebédre láttuk vendégül, elláttuk a hazautazásához szükséges pénzzel, ő azután sietett is haza. Ahogy megjövendölte dr. Mátai Tibor főügyész, úgy is történt. Már aznap délután elsősorban a baráti körünkből - néhányan meglátogattak, másnap pedig időnként alig fértünk a szobába. Még a következő hét folyamán is volt elég sok látogatóm. Tagadhatatlan, jólesett az együttérzésük kifejezése, a sok jókívánság. Az első látogatóm között volt Dr. Marcell István kórházi főorvos a feleségével. Vele mindjárt megbeszéltem, hogy hétfőn, szeptember 2-án a munkahelyemen szolgálatba lépek, de még aznap szeretnék kórházi beutalóval menni betegállományba. Ezt sürgős dolognak tartottam, meg kellett előznöm az Úttörőháznál betöltött állásomból való elbocsátásomat. Ugyanis a fennálló rendelet értelmében betegállományban lévő dolgozót nem lehet az állásából elbocsátani. Kértem Marcell doktort, legyen ebben segítségemre, a kérdést beszélje meg Dr. Oravecz István sebész főorvossal. Ő ezt készségesen elvállalta. Ma is hálás vagyok neki érte.