Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

is voltak valamennyien. Mind a három a falu felé fordulva, tehát tőlünk ellentétes irányban állt. Minket is azonnal három géppisztolyos orosz katona vett kezelésbe. Kinyittatták az ajtókat és bekiabáltak: - Davaj dokument! Elővettük a személyi igazolványainkat, de én gyorsan előkaptam a Pintér Zoli orvosi táskáját, megmutattam nekik és mondtam oroszul, hogy orvosok vagyunk, sürgősen nehéz szüléshez kell mennünk, hátul meg a gyerek apja ül. Volt ott a közelben egy tiszt, annak szólt az egyik katona, hogy mi a helyzet. Én meg persze odabentről mutogattam az orvosi táskát, és mondtam a magamét. - Jegytye (menjenek) - szólt rövid gondolkodás után a tiszt, és visszaadták az igazolványainkat. Az enyémet éppen fordítva nézegette villanylámpánál az egyik katona. Nagy kő esett le a szívemről, mikor magunk mögött hagytuk az oroszokat. Ehhez mindjárt hozzáfűzöm, hogy mi lett a sorsuk a három teherautóba bezsúfolt magyar fiataloknak, bár erről csak körülbelül két hét múlva, véglegesen pedig már csak a következő évben a tököli internálótáborban szereztem tudomást. A Megyei Tanács kereskedelmi osztályának volt az egyik dolgozója Szük Ferenc, aki Nagysápon lakott. Ő mesélte el nekem, hogy mi történt a fiával november 10-én szombaton, pont azon a napon, amikor minket Taton az oroszok megállítottak. Az ő fia is rajta volt annak a bizonyos három orosz teherautónak az egyikén, amelyek Tát község bejáratánál állottak. Szűkek várták haza a fiukat, de az csak nem jött. Kétségbe voltak esve, hogy hol lehet. Egész éjjel nem aludtak. Végül másnap délután tisztára kimerülve hazavánszorgott. Szülei már jobbra-balra keresték őt a környéken. Az oroszok ugyanis a Budapest-Győr főútvonal mentén, főleg útkereszteződéseknél szedték össze a fiatalokat, és felrakták őket teherautókra. Szűk Ferenc fiát is így fogták el, amikor az hazafelé tartott, ő is felkerült az egyik teherautóra, úgy emlékszem, a harmadikra. Késő este aztán ezek a teherautók elindultak velük a Duna mellett Nyergesújfalun, Süttőn, Dunaalmáson keresztül Tata irányába. Szük Ferenc fia azonban igen merész tettre szánta el magát. Dunaalmás után az egyik kanyarnál, egy nagyobb zökkenőnél hirtelen kiugrott a kocsiból, és a sötét éjszakában egyenesen az árokban kötött ki. Hogy az ör hogy nem vette öt észre, az rejtély maradt. Szerencsés volt az esése is, megúszta némi horzsolással, kisebb zúzódással. Egy darabig lapult, de aztán összeszedte a meglévő erejét, valahogy betájolta magát, és árkon-bokron, hegyen-völgyön át, a határon keresztül elindult a vélt otthona irányába. A falvakat mindenütt igyekezett kikerülni. Ebben meglehetősen jó tájékozódást jelentett számára a kutyaugatás, virradat után meg a tornyok. Végül szerencsésen hazaérkezett Nagysápra. Mi lett vajon a többieknek a sorsa, hacsak közben még egyik-másik meg nem szökött? Ahogy írtam, ezt már csak Tökölön tudtam meg 1957 nyarán. Dobi István tagadja a magyar fiatalok elhurcolását a SZU-ba Nem tudom, jól emlékszem-e, de nekem úgy rémlik, hogy 1957 tavaszán volt, amikor még otthon voltam Esztergomban, és az egyik napon hallottam Dobi István rádiónyilatkozatát, amely körülbelül így szólt: - Mostanában az ellenforradalmi, reakciós és szovjetellenes erők részéről olyan vádak érik a Szovjetuniót, hogy magyar fiatalokat hurcoltak ki és jelenleg is még hurcolnak a Szovjetunióba. Ez szemen szedett hazugság. Én, mint a Magyar