Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Hevesi leállt a klerikális reakció szidásával, minden átmenet nélkül olyasféléket kezdett mesélni, hogy ő hány papot mentett meg, stb. Tudom, nem volt tőlem politikus dolog, hogy egy ilyen kegyeskedő állapotában megkérdeztem tőle: - Mondd, Hevesi elvtárs! - te azt is meg tudnád mondani, hogy ugyankkor hány embert súgtál be évek során a különböző helyeken? Ezen persze a jelenlévők jót nevettek, Hevesi meg mérgesen elsomfordált. Megharagudott rám, és a forradalom utáni időben az ellenem indított eljárás folyamán hebehurgya tanúvallomásával igyekezett bosszút állni rajtam. Szerencsére nem sikerült neki. A tanácsapparátus vezető funkcionáriusainál is tapasztalhatók voltak az említett jelenségek mind az elnökségen, mind az osztályok vezetőinél. Mérséklődött a hangnem, és fokozódott a figyelmük irántunk, értelmiségiek iránt. Egyik-másik még azt is megkockáztatta, hogy a párt és állam felső vezetését, annak egyes tagjait kemény szavakkal illesse. Persze csak négyszemközt. Annak idején, a forradalmat érlelő időszakban nem gondoltam rá, de most így utólag úgy értékelem, hogy Schiller István vb-elnöknek a pannonhalmi apátsági templom és kolostor iránti hirtelen előállott élénk érdeklődése is összefüggésben állott az új szelekkel. 1956 szeptemberében (a pontos dátumra már nem emlékszem, csak arra, hogy október elején szarvasbőgés idején volt) az elnök magához kéretett, és elmondta, hogy nagyon szeretné megtekinteni a pannonhalmi apátságot. Úgy gondolta, hogy valamelyik napon elmennénk oda, ő, Dr. Horváth József elnökhelyettes, meg én, válasszam ki a legtöbb látványt jelentő útvonalat, és legyek én ennek a kis kiruccanásnak az idegenvezetője. Egy szép verőfényes őszi napon le is bonyolítottuk ezt azt utazást. Az elnök fö figyelme természetesen nem az ősi pannonhalmi templomra és kolostorra irányult. Ha ehhez hozzáteszem az elnökhelyettessel történt útközbeni beszélgetést (Dr. Horváth vallásos ember volt) és az apátságban tanúsított tiszteletteljes magatartását, akkor azt hiszem, nem puszta képzelődés az én utólagos sejtésem. Még egy rövid beszélgetést említenék meg. Ez október első napjaiban volt a Megyei Tanács épületében. Jöttem le a tanácsépület második emeletéről, és az első emeleten összetalálkoztam Boda Istvánnal, a Megyei Tanács személyzeti osztályának vezetőjével. Hozzám csatlakozott, együtt mentünk le a lépcsőn a földszintre. Közelünkben senki nem volt. Menet közben megkérdezte tőlem, mit szólok a jelenlegi belpolitikai helyzethez. Azt mondtam neki, hogy nehéz erre válaszolni, mert nem lehet itt tisztán látni, mi a helyzet valójában. Nagyon sok az egymásnak ellentmondó híranyag. Erre Boda István kijelentette, hogy minden azonnal rendbe jönne és megoldódna, "ha ezek az átkozott ruszkik elmennének már innét a fenébe". (Az igazság kedvéért annyit még megjegyzek, hogy a ruszkik szó elé egy nem éppen esztétikus második jelzőt is alkalmazott.) Én erre óvatosságból csak annyit jegyeztem meg: - Nézd Pista, lehet, hogy igazad van. Ekkorra le is értünk a földszintre és elváltunk. Egyébként Boda azon munkáskáderek közé tartozott, akik eléggé lojálisak voltak az értelmiségiekkel szemben. Az oktatási osztály dolgozói körében nem volt tapasztalható különösebb izgalom, netán félelem. Általában derűlátóan fogadták az október 23. felé mutató fejleményeket. - Igaz, közülünk senki nem sejtette, hogy mindezek véres eseményekhez fognak vezetni. Rendszerváltozásra akkor még senki közülünk nem gondolt, inkább csak arra, hogy a fennálló diktatúra előbb-utóbb valóban demokráciává