Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

mindebből és még kikívánkozna, hogy végleg ne menjen feledésbe. Sajnos azonban úgy érzem, hogy lekéstem vele, már nincs rá annyi időm. Pedig jó lenne még írnom legalább 200-300 oldalt, hogy utódaim olvashassák, mily nagy történelmi eseményeknek voltam lelkes rajongója, szemtanúja és szereplője, másrészt, hogy milyen viszontagságok keresztezték további életutamat, de egyáltalán az egész magyar társadalom sorsának további alakulását. 1945 után szükségszerűvé vált az önmagát bőven túlélt úri világ felszámolása Magyarországon, egyben a fasizmusnak, mint átmeneti, de az ország népének egészére semmiképpen nem vonatkoztatható jelenségnek a végleges kiiktatása. Ez a baloldali erők előretörése mellett ment végbe, sajnos azonban a nálunk is végleges hatalomra szervezkedő szovjetek által inspirált súlyos hibákkal, hazánkat a Szovjetunióba való bekebelezésének reményével, perspektívájával. Hogy ez a gondolat, mármint a bekebelezés gondolata, bent élt még az egyszerű szovjet, ill. orosz emberek szívében is, arra néhány ilyen tapasztalatom közül egy-két, valami ilyesfélére utaló találkozásomat említeném meg. Arról már röviden szót ejtettem, hogy 1956 után négy évig Pest megyében, pontosabban Piliscsabán tanítottam. Egy alkalommal, 1958 őszén a piliscsabai vasútállomás restijében valahogy szóba elegyedtem egy szovjet őrvezetővel. Elbeszélgettem vele, és egyebek között megkérdeztem tőle, mit hallani a laktanyában, és mi a véleménye arról, hogy meddig maradnak a szovjet csapatok Magyarországon. A következőket mondta: - Mi innét ki nem megyünk. Ezt az országot mi szovjet katonák vérével szereztük meg, tehát a miénk. Ezért ne gondold, hogy te szabad ember vagy. Te orosz (és itt már nem a szovjet szót használta) fogoly vagy, csak szabadon. És ugyanígy ti valamennyien, magyarok. Én ebből azt a következtetést vontam le, hogy valamiképpen benne élt ebben az egyszerű szovjet-orosz katonában a bekebelezés gondolata, ami - úgy értékelem nem a saját agyának volt a terméke. Egy másik alkalommal történt 1960 nyarán, hogy egyik vasárnap az esztergomi Kispipa Étteremben ebédeltem, és - engedélyemet kérve - az asztalomhoz odaült egy szovjet őrnagy. Megörült, hogy beszélek oroszul. Észrevettem, hogy nagyon közlékeny állapotban van, így aztán elég sokáig elbeszélgettünk még az úgynevezett kényes kérdésekről is, például a szovjet csapatoknak az itt tartózkodásáról is. Nézze - mondotta az őrnagy - előbb-utóbb kitör a III. világháború. Erős hadseregünk van, de mégis az a helyes, hogy egységeink ne csak az országon belül legyenek elhelyezve, hanem minél erősebb egységek a határainkon is. Hiszen idővel a maguk országa is az egységes szovjet birodalomhoz fog tartozni. Gyakorlatilag ez már jelenleg is sok tekintetben így van. Budapest Moszkva akarata szerint cselekszik. Az egyszerű leningrádi halász is hasonlóan vélekedett, csak más szavakkal. Ugyancsak a 60-as évek elején történt, hogy Pest megyében kaptam egy szakszervezeti beutaló jegyet a Szovjetunióba. Egyik délután Leningrádban a Néva partján sétálva észrevettük, hogy egy jókora csónak közeledik a part felé tele nyüzsgő valamikkel, és közel hozzánk köt ki. Lementünk a csónakhoz, hát kisült, hogy rengeteg angolna nyüzsög benne, és idejön majd értük valamiféle speciális jármű. Szóba elegyedtem a két angolnahalásszal. Az egyik idős ember volt, a másik olyan 30 év körüli. Kérdeztem, hogy mibe kerül 1 kg angolna. Azt válaszolta, hogy ez nem eladásra megy, angolnát csak a párt- és állami vezetők kapnak. Egyebekről is szót váltottunk, és elbúcsúzás előtt megkérdeztem az idős halásztól, hogy van-e unokája. Azt mondta, hogy van, mégpedig három.