Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)
BEVEZETÉS
A Felvidék magyarlakta területeinek visszacsatolása az anyaországhoz A Felvidék magyarlakta területeinek az anyaországhoz történt visszacsatolását az ottani lakosság nagy lelkesedéssel fogadta, egymást érték a különböző ünnepségek. A Trianon után erre a területre betelepült csehek és szlovákok minden kényszer és bántódás nélkül saját szándékuk szerint visszatelepülhettek eredeti lakhelyükre. A cseh nemzetiségűek csaknem valamennyien visszatelepültek Cseh- és Morvaországba. Többségük állami hivatalok funkcionáriusa volt (járási főnökök, postaés vasúti főnökök, egyéb hivatalok vezetői). Az anyaországhoz visszacsatolt területek szlovák nemzetiségű lakossága általában és nagy többségben a helyén maradt, megkapta a magyar állampolgárságot. A visszacsatolást követő első hónapok örömünnepei után a Felvidék és az anyaország között egyre inkább kiütköztek az ellentétek. Ez egyrészt a két országrész lakosságának eltérő mentalitásából fakadt, másrészt abból, hogy nagy volt az anyaországból a visszacsatolt felvidéki területekre való beözönlés, különösen a megüresedett vezetői állásokba. Ez természetesen nem tetszett a felvidéki lakosságnak, másrészt az ide kinevezett rang- és címkórság viszonyaihoz szokott anyaországi új vezetők nemigen tudtak azonosulni a demokratikus gondolkodású és a múlt csökevényeitől már megtisztult felvidéki lakossággal. Kulturális szint tekintetében is különbség volt a két, most már egyesített országrész népe között. Csehszlovákiában ugyanis az elemi népiskolákban a hatosztályos tankötelezettség helyébe már 1928-ban bevezették a nyolcosztályos képzést évi 10 hónapos szorgalmi idővel. Az anyaországban ugyanez csak 1940-ben történt meg, azonban az V-VIII. osztályokban csak évi hat hónapos szorgalmi idővel. Gondoljuk csak el, mit jelentett a lakosság műveltségi szintjének szempontjából az a különbség, hogy 13 korosztálynak összességében és egyénileg is 2 évvel magasabb volt a képzettsége, mint az anyaország hasonló korosztályainak képzettsége. A Horthy-rendszer idején az anyaország mezőgazdaságának és iparának nagyobbik hányadát a nagybirtokosok uralták, és a Parlamentben az ő kezükben összpontosult az államhatalom. Érdekükben állott, hogy a paraszti és munkástömegek gyermekei minél előbb kikerüljenek az iskolákból és olcsó munkaerőként minél előbb alkalmazhatók legyenek a földbirtokon és egyéb helyeken, a könnyebb munkaterületeken. Ezért a hatalmon lévők nem siettek a kötelező népoktatás korhatárának bővítésével, ellenkezőleg, igyekeztek azt késleltetni. Elsősorban anyagi, nem kevésbé politikai érdekből. Könnyebb a hatalom gyakorlása és fenntartása kevésbé felvilágosult néptömegek felett. Jól tudták ezt az úri Magyarország kacagányos, darutollas "honatyái". 1938 után mégis lépni kellett, nem maradhatott meg kulturális tekintetben a két országrész közötti különbség. 1941-ben bevezették az egész országban a nyolcosztályos elemi iskolai képzést, sajnos azonban azt is elég csonkán, az V-VIII. osztályokban hathónapos szorgalmi idővel. Tehát úgy, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon. A hatosztályos képzésnél mind a hat osztálynak közel tízhónapos volt a szorgalmi ideje, tehát szeptember 1-től június közepéig. Június tehát már csonka hónap volt, de azért vegyük a tíz hónapot. A nyolcosztályos képzés bevezetése úgy történt, hogy a tízhónapos szorgalmi idő csak az l-IV. osztályokban maradt meg, az V-VIII. osztályok pedig csak hat hónapig jártak iskolába, október 15-től április 15-ig. Ez annyit jelentett gyakorlatilag, hogy most már a tavaszi és őszi idény döntő szakaszában, főleg a mezőgazdaság munkálataira, de néhány vonatkozásban az iparban is a nagybirtokosok az V. és VI. osztályos gyerekeket is, mint olcsó munkaerőt felhasználhatták április 15-től október 15-ig.
