Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

édességekkel, csokoládéval kárpótoltam őket, meg hoztam nekik egy dobozban soksok tengeri kagylót a Fekete-tenger partjáról. A felvidéki magyarok helyzete 1945 után Már a hazatérésem napján, majd azt követően a sok-sok családi vonatkozás mellett szó esett a felvidéki magyarság helyzetéről és további sorsáról. Ez a kérdés ugyanis szorosan érintette az én családomat is. Benes Eduárd, a Csehszlovák Köztársaság emigrációból visszatért elnöke és munkatársai, szlovák részről pedig a szélsőséges, izzó magyargyűlölettel telített nacionalisták, élükön Vladimír Clementisszel a nemzeti kisebbségek kitelepítésével, reszlovakizáció útján történő denacionalizálásával és széttelepítésével végrehajtott beolvasztásával kizárólagos nemzeti államot akartak csinálni Csehszlovákiából. Benes Eduárd kijelentette, hogy minden katasztrófának a kisebbségek az okai, ezért "a nemzeti kisebbségeket mint a civil társadalom rákfenéjét el kell tüntetni". Az ilyen és ehhez hasonló, sőt még sokkal durvább állásfoglalások egyformán érintették a német és a felvidéki magyar kisebbségeket, és felvetették minkét kisebbségnek a felelősségét Csehszlovákia szétrobbantásában és a háború kirobbantásában. Ezért a kassai kormányprogram mindkét említett kisebbséget megfosztotta a csehszlovák állampolgárságtól, kimondta mindkét kisebbség kollektív háborús bűnösségét. A három millió német nemzetiségű lakosság kitelepítéséhez a nagyhatalmak a potsdami értekezletükön hozzájárultak. Mindkét részről, cseh és szlovák részről egyaránt a kérdést rövid úton úgy oldották meg, hogy a német nemzetiségűeket minden vagyonuktól megfosztották és egyoldalúan áttelepítették Németország szovjet megszállási övezetébe. A szlovákok ugyanezen elvek alapján a kollektív bűnösség vádjának a felvidéki magyarokra való kiterjesztésével 200 ezer magyart akartak egyoldalúan Magyarországra telepíteni, a többit Csehországba deportálni, széttelepíteni, sokakat kiutasítani, reszlovakizálással beolvasztani, stb. Azonban a 650 ezer főnyi felvidéki magyarságnak likvidálása nehézségekbe, bizonyos akadályokba ütközött. Például Potsdamban a nagyhatalmak Sztálin kivételével nem járultak hozzá 200 ezer magyarnak az egyoldalú kitelepítéséhez. A kitelepítést támogató szovjet javaslat ellen az USA vétót emelt. Az 1945-ös kassai kormányprogram meghirdetése nyomán széles körű magyarellenes uszítás indult meg Szlovákiában, folyt a magyarok tömeges kiutasítása, állásaikból való elbocsátása, többezer magyar ellen bírósági eljárások lefolytatása, majd 1946 novemberétől kezdve a potsdami határozat ellenére a magyaroknak Csehországba történő deportálása. Közel 45 ezer magyart deportáltak Csehországba dermesztő hidegben, fűtetlen marhavagonokban. Ezt a kényszerű áttelepítést úgy hajtották végre, hogy a szlovák katonaság és csendőrség lezárta a Duna-menti magyar községeket és azokban a Telepítésügyi Hivatal által kijelölt családfőknek - az 1945-ben megjelent 88/1945. számú elnöki dekrétuma, illetőleg ennek a közérdekű munkára vonatkozó rendelkezéseire hivatkozva - egy olyan határozatot kézbesítettek, mely szerint behívják őket mezőgazdasági munkára. A cél az volt, hogy Csehországba vigyék őket béresnek vagy cselédnek, valamelyik cseh nagybirtokoshoz vagy nagygazdához. A deportálásra kijelölteket a katonaság és a csendőrség kényszerítette távozásra, fűtetlen marhavagonokba rakták őket, és ha ellenálltak, összeverték, megkötözték őket és úgy dobálták be a vagonokba. A kijelölt családfőnek magával kellett vinnie a feleségét, a gyermekeit, sőt, még az általa eltartott családtagokat is. A deportált magyarokat Csehországban úgy helyezték el, hogy egy helységbe két-három családnál több ne kerüljön. Mindezt azért, hogy a deportáltak olvadjanak be a cseh