Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Én a második csoportba kerültem a fürdéssel, fertőtlenítéssel és a fehérnemű cseréjével kapcsolatban. Utána rögtön következett az igazoltatásunk. Egyenként kellett bemennünk az igazolóbizottság elé. Három politikai tiszt ült az asztal mellett, egy pedig mögöttünk állt és egy elég vastag könyvben lapozgatott. A három tiszt gyors egymásutánban különböző kérdésekkel halmozott el (személyi adatok, pártállás, katonai szolgálat, hol, merre, mikor, stb.). Egyszer csak hallom, hogy a lapozgató negyedik bizottsági tag megszólal, hogy "tiszta". Ezzel be is fejeződött az igazoltatásom, mehettem felvenni a leszerelő igazolványomat, és a kiutalt 5 forintot. A fogadtatásunkhoz tartozott még az is, hogy végre magyar étellel vendégeltek meg minket. Gulyáslevest kaptunk finom fehér kenyérrel, bőven volt benne hús. Az igazoltatás során 5 vagy 6 tisztet lekapcsolt a bizottság. Ezeket visszatartották Debrecenben. Egyiküket sem ismertem közelebbről. Pár hónap múlva Budapesten azt hallottam róluk, hogy hármat közülük bíróság elé állítottak a nyilasokkal való együttműködésük miatt. Debrecentől Budapestig Akik ellen nem merült fel észrevétel, azokat kikísérték a vasútállomásra, és ki erre, ki arra utazhatott haza. Legtöbben Budapest felé utaztunk. Kaptunk néhány tehervagont az utazáshoz. Azt az érzést, azt az örömet, ami az utazás során áthatott bennünket, engem legalábbis nagyon, egyszerűen leírni nem lehet, amikor mind közelebb és közelebb kerültünk a szeretteinkhez. Útközben az egyes állomásokon, amíg be nem sötétedett teljesen, a lakosság elhalmozott minket minden jóval. Sokan felugráltak a vagonjainkba, össze-vissza ölelgettek. No meg sokan voltak olyanok is, akik keresték a hozzátartozóikat, érdeklődtek, ki és mit tud róluk. Voltak olyanok is, akik csak egy táblára írták fel, hogy keresik X.Y. hozzátartozójukat. Ezzel végig mentek a vagonok mellett, feltartották a táblájukat, hogy jól el lehessen olvasni. És milyen kicsi a világ! Amíg Budapestre értünk (estig és azután hajnaltól reggelig) legalább 10-12 olyan volt közöttünk, aki tudott információkkal szolgálni. Volt aztán jó néhány olyan, aki útközben elbúcsúzott tőlünk és leszállt, mert hazaérkezett, vagy más irányba kellett átszállnia. Két olyan esetet is láttam, az egyiket röviddel az indulásunk után Kábán, amikor az egyik bajtársunk felesége ott az állomáson találkozott a hazaérkező férjével. Elmondta, hogy úgy találomra kijött a kisfiával az állomásra, mert egy gépkocsivezető ismerősétől hallotta, hogy hadifogoly tisztek érkeztek Debrecenbe. Micsoda találkozás volt ez, csupa örömujjongás, csupa sírás. A másik ilyen eset hajnalodás után volt Cegléden. Ott egy egész társaság fogadta a hazatérőt, Debrecenből valaki megtelefonálta a családjának, hogy beszéltek vele az állomáson. Reggel hat órakor érkeztünk meg a Nyugati Pályaudvarra. A vöröskereszt forró teával és süteménnyel fogadott, illetve vendégelt meg minket. Már körülbelül csak kétszázan lehettünk, a többiek útközben leszálltak. A szívélyes vendéglátás után kijöttem a pályaudvarról és megálltam. Hosszan elnéztem a Körutat meg a Berlini teret, és mélyen elgondolkodtam, Mintha gyökeret vert volna a lábam. Hosszú lenne azt mind leírni, mi minden jutott eszembe az alatt az öt perc alatt, amíg ott álltam egy helyen, és körülöttem jöttek-mentek az emberek. Végre aztán elindultam gyalog Budára a Zivatar u. 14. szám alá az én Margit nénimhez. Oda, ahonnét 1944. december 23-án - elhagyván az alakulatomat, Nagy