Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

hajlandók. Ezt onnét tudom, hogy volt egy német hadifogoly, az Arnold, aki gyakran teljesített szolgálatot a kapuőrségen, és tolmácsolásra, munkaszervezésre, egyéb megbízatások teljesítésére állandóan az oroszok rendelkezésére állott. Ő volt talán az egyedüli hadifogoly a táborban, aki tökéletes kiejtéssel anyanyelvi szinten beszélte az orosz nyelvet. Én elég gyakran beszéltem vele a kapunál is, meg a parancsnokságon is. Ugyanis a németek részéről és a németek felé ő volt az oroszok "hivatalos tolmácsa". Arnold volt a keresztneve, a vezetékneve valahogy elhomályosodott bennem, pedig az alakja, tekintete, hangja élénken él az emlékezetemben. Nos hát, ez a német ezekben a napokban állandóan a kapuőrségnél teljesített szolgálatot, és a bűnöző két gyerekcsoport cselekedeteinek minden fontosabb momentumát megismerte. Ő mondta el nekem, amit saját fülével hallott a két csoport vezéreinek vitájából, azt, hogy a köztük kialakult ellentét, helyesebben ellenségeskedés az alá- és fölérendeltség megvalósításának a kérdésével kezdődött. Minthogy ebben nem sikerült megegyezniük, a voronyezsiek nem voltak hajlandók alárendelni magukat a charkoviaknak, hadat üzentek egymásnak. Nekünk, hadifoglyoknak megint nem volt nyugodt az éjszakánk, mert bár kezdetben a bűnöző gyerekek velünk szemben nem ellenségeskedtek, csak egymással és a táborba belépő orosz tisztekkel szemben, de már az este, majd az éjszaka folyamán keresztül-kasul mászkáltak a tábor területén, és a harci tevékenységükhöz minden lehető eszközt felkutattak és összehordoztak maguknak (követ, téglát, stb.). Még az újonnan készült priccseiket is szétszedték, és azok darabjaival beverték egymás ablakait, ütötték, verték egymást. Döntő ütközet, katonaság bevetése A nagy csata, a döntő ütközet a két csoport között a következő napon zajlott le. Hiába volt feléjük mindennemű felszólítás, hogy szüntessék be a harcot, a garázdálkodást. A válasz mindkét fél részéről az volt, hogy a "fegyverszünetre" buzdító tisztek felé is röpültek a fél téglák, kövek, cserépdarabok, stb. Nekem az öt fűrésztelepi némettel sikerült kijutnom a táborból a nagykapun keresztül, és a gyerekek csatározását a farakások tetejéről szemléltük, már amennyire be lehetett látni onnét a táborba. A hadifoglyok túlnyomó többsége a táboron belül, a tábort kettéválasztó drótkerítésen túlról szemlélte az eseményeket. Egyszer csak azt vettük észre, hogy a város felől két tehergépkocsival katonaság érkezett. Akkorra már sok volt odabent a sebesült. A gyerekek ütötték, véresre verték, megtaposták, össze-vissza rugdosták egymást, soknak folyt a vére, de nem voltak hajlandók abbahagyni a harcot, pláne nem megadni magukat. Óriási csatakiáltásokkal újra és újra nekirohantak egymásnak. Már késő délutánra járt az idő, de még mindig folyt a harc. Végül a tábor elé érkezett katonaságot bevetették. Egyszerre rohantak be mindkét kapun fegyveresen, a támadást irányító tisztek meg pisztolyaikkal lövöldöztek a levegőbe. Odabent a katonaságnak sikerült kettéválasztani a harcoló feleket, de csak úgy, hogy bőven felhasználták a puskatust, az öklüket, jó néhányat letepertek a földre, és megkötözve kivonszolták őket a táborból. Ott aztán ezeket feldobálták a teherautókra. Ez utóbbi jeleneteket egészen közelről néztem végig a németjeimmel. A kivonszolt és megkötözött gyerekek rugdostak, kapálództak a sűrűn rájuk mért ütlegek ellenére. Szórták az átkokat a katonákra, a tisztekre, a nevelőkre, és ordítozták: - Sztálin elvtárs, látod ezt? Verik a szovjet ifjúságot. Sztálin elvtárs, ne hagyd ezt, segíts nekünk, zárd börtönbe, küldd Szibériába ezeket a disznókat, stb.