Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

vagy nem hallja-e őket valaki. A harmadik ütem, hogy egyik a tenyerét a másik füle mellé teszi, és úgy súgja annak a fülébe a mondanivalóját. Még akkor is, ha nincs a közelükben senki. Félnek az emberek nyíltan beszélni, mert hát sok embert elvittek már koncentrációs táborba valamilyen hangosabb megnyilvánulásáért. Örömkönnyek áradatában - megvan a családom 1946 tavaszán nagy öröm ért engem, egymás után leveleket, helyesebben lapokat kaptam otthonról feleségemtől, szüleimtől, testvéreimtől, Margit nénémtől. Végre megtudtam, hogy megvan az én drága kis családom, ha szegényen és kifosztottan is, de élnek, túljutottak a bombázáskor Bényben a Garam hídján. 1945 márciusában Gödöllőig menekültek a rokonokhoz, de már odahaza vannak Érsekújvárott, feleségem szüleinél. Édesapám és édesanyám Sándor öcsémmel Esztergom mellett, Taton vannak, két bátyám, Imre és Zoltán Budapesten, Sarolta húgom a férjével még a felvidéki Barsendréden, ahol pedagógus szüleimnek mind a hét gyermeke (6 fiú és egy leány) megszületett, Gyula öcsém szintén orosz fogságban, Miklós öcsém pedig Nyugaton. Szóval - hála Istennek - az egész nagycsalád minden tagja életben van, beleértve feleségem szüleit, nővérét és húgát. Margit néném is írt Budáról, ő is megvan Alizkával, a leányával és Líviával, az unokájával. Ő egyébként valaha Lehár Ferenc első menyasszonya volt, de megszakadt a frigy, mert Lehárt lehelyezték karmesternek Szarajevóba, Margit néném meg nem akart oda elmenni. Aztán férjhez ment, a férje viszont, a Stefi bácsi már 1914-ben elesett az orosz fronton. Nem ment újra férjhez, ennélfogva több mint 70 évi özvegység után 103 éves korában halt meg Budapesten. Az én első hadifogoly lapomat a feleségem 1945. október végén kapta meg. Az időközben Úszmanyból hazatért foglyok közül rólam hírt elsőként Pirithy Mátyás repülőhadnagy hozott a családnak a Honvédelmi Minisztériumon keresztül I945. december hó 17-i értesítésével, majd a felvidékiek csoportjából egy betegszállítmánnyal hazaküldött Veres Pista rimaszécsi kolléga, később ózdi általános iskolai igazgató, végül az úszmanyi fogolytáborból 1946. június 24-én megszökött és már július 24-én hazaérkezett Gaál Béla huszárhadnagy anyósa Komáromból. Gaál Béláék sikeres szökése Óriási szenzáció volt Gaál Béla, Néveri László és két vezérkari tiszt szökése. Az egész hadifogolytábor nekik szurkolt, és nagy volt az öröm, amikor 1946 augusztusában megjött a hír Komáromból, hogy Gaál Béla és Néveri Laci sikeresen hazaérkezett. Az oroszok széles körű hadjáratot indítottak a szökevények kézrekerítésére. Átfésülték a környéket, a határt, a környékbeli falvakat, és bizonyára körözést is adtak ki ellenük. Gyjakov őrnagyot majd szétvetette a méreg, és fennen hirdette, hogy feltétlenül elfogják őket, mert arra még nem volt példa, hogy hadifogoly megszökött volna a Szovjetunióból. Másnap már arról beszélt, hogy elfogták őket. Én nagyon reméltem, hogy Béláék előbb-utóbb hazaérkeznek. Az alábbiakat tudom a szökésükről: Azt már említettem az előzőek során, hogy én Gaál Bélával együtt laktam. Arról is szó volt, hogy Béla Úszmanyba érkezésünk után egy-két napon belül a tábor vezéralakjává vált. Első teendőjének tekintette, hogy elnyerje az oroszok bizalmát. Ehhez különböző körülmények játszottak közre: szimpátiát és bizonyos tekintélyt, sőt tiszteletet kiváltó határozott fellépése, körülbelül 175 cm magas termete, egyenes