Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Estefelé szóltak az őrségről, hogy Antonov kapitány hívat az orosz parancsnokságra. Ilyen esetekben nem kellett, hogy kísérőt adjanak mellém, fényképes igazolványom volt a kijáráshoz. Betettem a kulacsot a Szent László Hadosztály felszereléséből kapott paplankabátom csuklyájába, és elmentem Antonov lakására. Tudtam ugyanis, hogy nem a parancsnokságra kell mennem, hanem a lakására. Antonov megkínált egy darabka szalonnával meg kenyérrel, a kulacsba meg beöntött vagy fél liter vodkát. Ez tulajdonképpen viszonzás volt részéről, mert "szereztünk" neki még ősszel a tábor előtti térségben prizmába rakott burgonyából jó pár kilót, a nyulai részére meg több alkalommal káposztát. Antonovnak a jobb kezéről hiányzott a mutatóujja, helyén csak egy kis darab csonk volt. Kérdeztem tőle, hogy vajon a háborúban veszítette-e el a mutatóujját. - Dehogy a háborúban - válaszolta a kaptány, majd elmesélte, hogy még jóval a háború előtt valahol Ázsiában a kínai határ közelében teljesített szolgálatot. Egy alkalommal járőrként véletlenül kínai területre keveredtek. Négyen vagy öten voltak. A kínaiak váratlanul rajtuk ütöttek, körülkapták és lefegyverezték őket, utána pedig tőkére tették mindegyikük jobb mutatóujját, és baltával elcsapták, hogy ne tudják meghúzni a ravaszt és elsütni a puskát. Ezek után visszazavarták őket szovjet területre. Már sok vért veszítettek, amikor szerencséjükre sikerült nekik orvosi ellátást kapniuk. Keleti módszer, elcsapni a jobb kéz mutatóujját, hogy ne tudjon vele lőni. De nézzük tovább a vodka ügyet. Gyönyörű holdvilágos este volt már, amikor a tábor bejárati kapujához értem a kulaccsal a csuklyámban. Az őrparancsnok csak intett, hogy mehetek tovább. Lépteim nyomán muzsikált, csikorgott a hó, lehetett vagy 40 C° hideg, fenn az égen meg ragyogott a Hold. Csend és nyugalom volt az egész tábor területén, csak a szomszéd barakkból lépett ki egy törzstiszt, és szaporázta meg a lépéseit a latrina irányában. Mielőtt beléptem volna a barakkunkba, gondoltam egyet. Ha én ezzel a kulaccsal belépek és előveszem, nem sok jut nekem a vodkából, mert szájról-szájra fog járni, és egy-kettőre kiürül. Ezért aztán nagy nehezen kiemeltem a kulacsot a csuklyából, rátettem a számra, és egyből leengedtem a torkomon vagy 2 dl-t, vagy még több vodkát. Ment belém simán, mintha csak vizet ittam volna. Pillanatok alatt éreztem, hogy szinte ömlik szét az ereimbe. Azon mód kezdtem a világot szépnek látni mondogatva magamban, hogy hát nincs is itt semmi hiba. Beléptem a barakkba, és úgy volt, ahogy gondoltam, a kulacs rövidesen kiürült. Mindenki - akinek jutott - ivott belőle egy-egy kortyot. Én aztán leültem az egyik priccsre, jókat nevettem valami butaságokon, amiket az egyik társunk mesélt. Kezdtem azonban érezni, hogy valahogy nehezednek a tagjaim. Ezért fogtam magam, bementem a kis szobánkba, nagyjából levetkőztem, és nagy nehezen felmásztam az emeleti priccsemre. Jó meleg volt a szobában, Gaál Béla jól befűtött a téglából épített tűzhelyünkbe. Ezt Béla még az ősszel hozta össze. Főzni is lehetett rajta. A priccsen hanyatt vágódtam, és elkezdtem magamban filozofálni, hogy tulajdonképpen mit kell itt búslakodni, nincs annak semmi értelme. Az utolsó, amire még vissza tudok emlékezni, az volt, hogy éktelenül csípte a nyakamat egy poloska, vagy tán kettő is, de már annyira részeg voltam, hogy nem voltam képes a kezemet felemelni és elkapni a vérem fogyasztóit. És bosszantott, hogy micsoda ember vagyok én, nem vagyok képes egy poloskát agyoncsapni. Huszonhárom órát bénán feküdtem, súlyos alkoholmérgezést kaptam, alig bírtak belém lelket verni. Az volt még a szerencse, hogy ez szombati napon történt, a tábor területén lévő kórházban nem volt benn az orosz főorvos, csak két magyar és egy