Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Előttünk traktor szántotta fel a földet, de nem boronálták fel. Ebbe a szörnyű hantos földbe kellett burgonyát ültetnünk. A burgonyát először fel kellett szeletelni, és így került a földbe. Mondanom sem kell, hogy ki-ki jól megrakta a zsebeit, és visszatérőben becsempészte a táborba Mások útközben egy-két gallyat szedtek fel, aztán a burgonyát közösen megfőzték a táborban. Volt, akinek nem sikerült bevinni, az őrség elkobozta. Aztán legközelebb babot ültettünk. A babot persze megint csak meglopták a hadifoglyok. Ezen nem is lehetett csodálkozni, mert az éhség nagy úr, és az úszmanyi foglyok ugyancsak ritkán mondhatták el magukról, hogy jóllaktak. Az viszont már helytelen dolog volt, hogy néhányan az oroszok iránti bosszúból egy-egy fészekbe két marék babot is bedobtak, aztán a sorban 10-15 métert kihagytak. Mikor ezt páran helytelenítettük, még ránk mordultak az illetők, hogy mit védelmezzük az oroszokat. Lett is ennek elég kellemetlen következménye. A táborparancsnok a kolhoz elnökének jelzésére vagy három héttel az ültetés után kiutazott a földekre, és látta, hogy egyes helyeken szinte baberdők bujkálnak ki a fészekből, a sor folytatását meg sokáig sehol nem lehetett látni. A burgonyaföldön is tapasztaltak az oroszok hasonló jelenségeket. Ennek aztán természetesen az egész tábor itta meg a levét. Még gyengébb lett az élelmezésünk, nem is beszélve a sok átokról, amit emiatt ránk szórtak az oroszok. Meg a bánásmód is sokkal durvább lett egy ideig. Gyjakov toporzékolt mérgében. Botrányos volt a tökmag ültetése is. Ebben viszont nem mi voltunk a ludasok, hanem az oroszok maguk. A tél folyamán és kora tavasszal eltűnt a kolhoz raktárából egy-két zsák tökmag. Nem tudom, hogy a tolvajok (lehetséges, hogy maguk a raktárosok) számoltak-e azzal, hogy ez a tökmag ültetésre kerül. Mikor aztán sor került rá, és a kellő mennyiség nem állt rendelkezésre, futkostak az érintett oroszok jobbrabalra, valahonnét összeszedtek vagy összeloptak egy-két zsák tökmagot és szekérrel kihozták a kijelölt földre. Felbontjuk a zsákokat, látjuk ám, hogy egyik-másikban pirított tökmag van. Szóltunk a munkavezetőnek, a gorillának, hogy mi a helyzet. Azt válaszolta, hogy ezt küldték, ezt kell elültetni. Nincs kizárva, hogy neki is benne volt a keze a lopásban, mert semmilyen meglepetést nem árult el, és egyáltalán nem volt felindulva. Ez a fogolycsoport (voltunk vagy hatszázan) marokszámra ette aztán a pirított tökmagot, a héját meg bekaparták a földbe. Nyilvánvaló, hogy a pirított tökmag nem kelhetett ki, a jókora földön csak imittamott bújt ki egy-két tökpalánta. Kitört a balhé, ahogy mondani szokás. Megindult a nyomozás, az NKVD tisztjei végezték, de nem mentek semmire. Engem is kihallgattak, sajnos elszóltam magamat. Ugyanis valahogy kiböktem, hogy én szóltam a munkavezetőnek a pirított tökmagról. Ezért aztán elővették őt, sokáig faggatták, de ö mindent letagadott. Azt is, hogy én szóltam neki. Azt kiabálta, hogy a Lagyiszlav (így hívott engem) hazudik, le akarja őt buktatni, mert ő szigorú a foglyokhoz, megkövetelte a rendes munkát. Jó darabig haragudott is rám. Végül a nyomozás lezárult, senkit nem vittek el Szibériába. Gorilla, a munkavezető olykor nagyon érdekes dolgokat mesélt nekem a mezőgazdasági munkálatok szünetében. Ugyanis időközönként szünetet, pihenést rendelt el, meg volt az ebédszünet. A ránk kiszabott kolhozföldek elég messze, legalább 6 km-nyi távolságban voltak a tábortól. Ezért aztán délidőben nem mentünk be a táborba és ebéd után újra ki a földekre, hanem az ebédet teherautóval kihozták nekünk a munkahelyre. Ezekben a szünetekben a munkafelügyelő gyakran elbeszélgetett velem, azaz hogy inkább csak ő mesélt. Ültünk a tábla végében a füvön és mesélt. Amint viszont olyan valaki jött oda hozzánk, akiről tudta, hogy ért valamennyire oroszul, másra terelte a szót. Ő valamikor önálló gazdálkodó volt az apjától örökölt kb. három hektárnyi földön. Volt két lova, két tehene, egy-két birkája,