Besey László: Viharos évtizedek (Esztergom, 1999)

BEVEZETÉS

Történt pedig az egyik napon, hogy a kinti pótreggeli és a termelőmunka beindulása után az öt németet magára hagyva elindultam a szokásos beszerzési utamra a közeli kisebb fenyőerdőn túlra. Alig tettem meg kb. száz méternyi utat, amikor a fenyőerdőből - amelyen keresztül gyalogút vezetett - kivágódott egy orosz hadnagy, aki nemrég tűnt fel a táborparancsnokságon, és sebbel-lobbal rótta irányomban a gyalogutat. Az arca tisztára ki volt pirulva, mintha csak mondogatta volna magában, hogy "davaj bisztró" (gyerünk gyorsan), és gyöngyözött a homloka. Mikor közelért hozzám, én kitértem és tisztelegtem neki, amire ő ügyet sem vetett, csak talán mintha még jobban meglendült volna, tépett tovább. Megfordultam és utánanéztem. Pillanatok alatt elérkezett a mi "üzemünkig". A körfűrész már üzemelt. Amikor odaért, a három német éppen akkor eresztette rá a fűrészre az egyik farönköt. Természetesen a fűrész éles, reszelő, sivító hangja felhangzott, amint a ráeresztett rönköt szelte, mire a mi hadnagyunk hirtelen megállt. Odament közel a fűrészhez, és hosszasan nézte a műveletet, miközben leemelte a tányérsapkáját, és megtörölgette a homlokát. Én erre föl visszamentem a fűrészhez, és láttam, hogy szinte ragyog a hadnagy szeme. Aztán körüljárta vagy kétszerháromszor, alaposan megszemlélte minden oldalról a munkafolyamatot és odaszólt nekem, hogy micsoda remek "masinka". Négy szál deszkát fűrészeltek ki a németek ebből a rönkből. Ezt mind végignézte, sőt a következő rönk indítását is. Közben megkérdezte tőlem, hogy naponta mennyi deszkát termelünk, hogyan és kinek számolunk el a termelt deszkamennyiséggel. Azt is megkérdezte, hogy nem lehetne-e egy-két szál deszkát ide valahová a farakások mögé, vagy az erdőszélre félretenni részére, megfizeti nekünk, vagy hoz valami élelmet meg mahorka dohányt. Mondta azt is, hogy a hazavitelt, azt majd késő este vagy éjjel ő maga elintézi, senki sem fog róla tudni. Azt válaszoltam, hogy lehet róla szó, majd megbeszélem a németekkel. Egyúttal megkérdeztem tőle, hogy miért sietett az imént annyira. Erre ő már nem válaszolt, csak a homlokára csapott. Felhangzott a szájából a szokásos rövid orosz káromkodás, és mint az olajozott istennyila, elviharzott a parancsnokság irányába. Mindez már jóval nyolc óra után zajlott le, vagy 10-15 percet szemlélődött nálunk és beszélgetett velem az orosz hadnagy, közel járhattunk a fél kilenchez, amikor elinalt tőlünk. Miért írtam le mindezt ilyen részletesen? Azt gondolná az ember, hogy nincs ebben a történetben semmiféle különös dolog, hacsak az nem, hogy a szovjet ember fennen hirdetett becsületessége olykor mennyire légből kapott híresztelés. Ha a saját egyéni érdeke úgy kívánja, egyből megfeledkezik a társadalmi érdekről. így aztán az egyéni cél érdekében nem restell szövetséget kötni a legyőzött ellenséggel sem. De van ebben a történetben más dolog is, sőt számomra nagyon érdekes és tanulságos valami: az orosz hadnagy egész magatartásának keleties vonása, az orosz mentalitás megnyilvánulása még ilyen apró epizódban is. A hadnagy nyilvánvalóan munkába sietett, ahonnét máris elkésett. Ez a gondolat és esetleg a vele párosult félelem hatotta át egész lényét. Ez a gondolat hajtotta, űzte mindaddig, míg egy másik, váratlan, de számára nagyon érdekes dolog át nem kapcsolta őt egy újabb gondolatkörbe, kikapcsolva őt teljes egészében az előző állapotából. Teljesen hatalmába kerítette őt a váratlanul előállott új élmény, a körfűrész, melynek hangja, munkája minden érzékét lekötötte, feledve minden megelőzőt. Ez az új élmény aztán azonmód párosult nála a deszkalopás, az egyéni érdek érvényesítésének gondolatával, nem törődve annak eszközével. Mikor aztán jó idő eltelte után megkérdeztem tőle, hogy miért sietett, az én kérdésem visszakapcsolta őt az előző lelkiállapotába, ennek folytán hirtelen "eltűzött". Mi teszi hát a különbséget köztünk és az oroszok keleti mentalitása között? Az, hogy ha minket váratlan esemény ér, mi is felfigyelünk rá, akár az orosz hadnagy tette.