Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

OLVASÓKÖNYV A TÁJÉKOZÓDÁSHOZ - Bodri Ferenc búcsúztatója (1983)

BODRI FERENC Búcsúztató A Magyar Képzőművészek Szövetségének megbízásából búcsúzom Szövetségünk tagjától, Vörös Béla szobrászművésztől, akinél csupán az életút fonadékából tűnik úgy, hogy két hazája volt. Mindez csak látszat talán, hiszen egy kissé megnyugodva emlékezhetünk, hogy a kései hazai publicitásnak, minden baráti kézszorításnak e tájon menynyire örült. Csak szülőföldjén érhetett mámorrá az öröm, bár az innen induló gáncs vagy tehetetlenség többszörös fájdalmat okozott. Emlékét idézve tűnődhetünk: melyik volt tartósabb, válságosabb és nagyobb. Ha művészetét elemezni kívánnánk, formáiban nehezen fedezhetnénk fel a hazai indíttatást. [...] A hazai miliőt elsődlegesen nem formák vagy színek őrzik, de őrzi a szellem, amit a szülőföld áj erén kívül mégiscsak mesterei példájából tanulhatott Amikor a díjazott növendék a század eleji fények megkopott Párizsában önmagát keresi, fogózót keresnek itthon mesterei is: a beszűkült szellem tetterős hivatalai bezárták előttük az iskola kapuit - földönfutóvá érett egy teljes nemzedék. így Vörös Bélát inkább „európai művésznek" nevezném, aki vonzódásaival valóban a műbe zárt szellem felszabadítója lett, a néma Anyagból életes Alkotást teremtő Mester, a Múzsák nemzeti érdekek felett fürkésző gyermeke. A róla szóló, de itthon megjelent, magyar és francia nyelven egyként olvasható album előszavában Hélène Parmelin nem véletlenül állítja ihletetten, hogy a Mester „anyagban gondolkodik". Hogy megnyilatkozásainak természetes formája az elefántcsont vagy a bronz és a többiek. Vörös Béla az anyag szeretetében és kezétől alkotott formáiban őrizte az egykori görögség szellemét. Mindazt talán, amit osztatlan és oszthatatlan európai kultúrának nevez a bartóki példán felnőtt nemzedék.