Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

OLVASÓKÖNYV A TÁJÉKOZÓDÁSHOZ - Wehner Tibor kiállításmegnyitója (1999)

WEHNER TIBOR Kiállításmegnyitó - 1999 Furcsa, nehezen értelmezhető, ambivalens viszony jellemzi a magyar művészetet és művészettörténetet azon életművekkel kapcsolatosan, amelyek Magyarországtól távol bontakoztak ki, épültek teljessé: egyes korszakokban az elutasító hallgatás, más időszakokban a lelkes üdvözlés és ujjongás, majd megint más periódusokban az egykedvűség, a már-már közönyösségbe hajló kényszeredettség jeleit, jelzéseit konstatálhattuk. Ha csak a legismertebb, a XX. századi, az európai művészeti terekben és közegekben épült festészeti, grafikai és szobrászati életművekre gondolunk - Csákyéra, Schöfferére, Vasarelyére, Keményére, Beöthyére, Amerigo Tótéra - igazoltnak vélhetjük eme felvetésünket, miként igazolja ezt Vörös Béla szobrász- és festőművész tevékenységének, alkotásainak magyarországi fogadtatása, megbecsülése is. És ez a nehezen megmagyarázható jelenség nemcsak az oly ellentmondásos XX. század első és második harmadának évtizedeire, és a hetvenes-nyolcvanas évekre jellemző, hanem napjainkra is. Az esztergomi születésű, a főiskolán Vedres Márk-, Csók István- és Vaszary-tanítvány Vörös Béla tanulmányai lezárása után - rendkívül sikeres bemutatkozást, rangos díjak elnyerését követőn - a húszas évek derekán utazott Franciaországba, s a fővárosban és Nizzában, majd újra Párizsban élve és dolgozva a korszak legjelentősebb alkotóival jelentkezhetett a kortárs művészeti tárlatokon, munkáival a legrangosabb múzeumokban és kiállítótermekben mutatkozhatott be. Közben-közben egy-egy Vörös Béla-mű vissza-visszatérhetett Magyarországra is: így például 1947-ben, majd 1970-ben, hogy aztán 1974-ben szülővárosa múzeumának, a Balassa Bálint Múzeumnak adományozza az életművét reprezentáló 306 alkotását, s így a Vörös Béla-oeuvre véglegesen hazatérhessen. [...] A bronz, a vörösrézlemez, a kovácsoltvas, az elefántcsont-szobrok és -plakettek, a festmények és a grafikák