Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

OLVASÓKÖNYV A TÁJÉKOZÓDÁSHOZ - Lajta István: Vörös Béla és az elefántcsontfaragás (1948)

számára is. Olyan anyag, amely „anyagában" sok lehetőséget nyújt. Vörös Béla nemcsak elefántcsontban, hanem kőben és bronzban is dolgozik. De észrevehetően az elefántcsontban éli ki tehetségét legszívesebben. Ez nyilván összefügg azzal, hogy tehetsége elsősorban dekoratív, vagyis díszítő jellegű. Művészetét a formák leegyszerűsítése, néha szinte stilizálása jellemzi, amit szerencsésen ellensúlyoz kitűnő tömegérzéke. Az elefántcsont, amelyről egykor azt tartották, hogy annál jobban érvényesül, minél több emberi munka van benne, mert a csont a legaprólékosabb munkát is elbírja, Vörös keze alatt anyagának teljes szépségében mutatkozik meg. Az emberi munka rajta éppen csak jelzése annak az erőnek, amely az anyag és a szellem egyesülését jelenti. De az anyag és a szellem egyenrangú találkozásáról és ennek ilyen értelmű kifejezéséről csak most esik szó. És éppen ez adja meg Vörös Béla elefántcsontfaragásainak korszerű értékét. És ehhez kapcsolódik egyúttal Vörös Béla nagy harca, amelyet a társadalom és a konvenciók ellen folytat. Ö maga mondja: „Tudom, hogy a proletárlakásokba nem kerülnek el soha az elefántcsontszobraim, de ha ugyanazt, amit bennük kifejezek, elkészítem bárminemű használati tárgyban a még ma is vonzóerőt jelentő elefántcsontból, akár ékszerként, mondjuk akár „ broche "-ként, akkor a munkásnő is megveheti, megszokja, megszereti és szinte észrevétlenül elértem, hogy együtt él az új művészeti formákkal. Ha művészeink erre gondolnának, ha művészeti mozgalmaink egyes irányítói nem vetnék meg az „ iparművészet" címen lenézett lehetőségeket, ha gondolnának arra, hogy Michelangelo nemcsak szobrokat és freskókat alkotott, hanem templomkapukat is csinált, akkor szerintem hamarabb tisztulna meg az út az új társadalom képzőművészeti formája számára. " Vörös Béla tudja, hogy a nehezebb feladatot választotta. A sajátmaga számára levonta annak konzekvenciáit, amit mindig hirdetett, nevezetesen azt, hogy a művészek elsősorban ne az államtól várják a segítséget, hanem igyekezzenek bekapcsolódni a tömegek életébe, mert csakis ezáltal