Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

OLVASÓKÖNYV A TÁJÉKOZÓDÁSHOZ - Dévényi Iván írásaiból (1958, 1970, 1972)

A kubizmus és a közép-afrikai művészet tanulmányozása során alakult ki Vörös szobrászi formanyelve, amelyet a lágy és finomkodó mintázással való radikális szakítás, szűkszavúság és összefogottság, a kompozíció zártsága és feszessége jellemez. Ő is csatlakozott azoknak a XX. századi alkotóknak sorához akiknek művészetét már nem csupán a görög-római-reneszánsz szépségeszmény igézte és termékenyítette meg, de az archaikus művészet is, az etruszkoké, az asszíroké és sumeroké, a Pheidiász előtti görögöké, a Kolumbusz előtti Amerikáé, az óceániai bennszülötteké, a Willendorfi Vénusz alkotóié. [...] Elvetette a pepecselő faragási technikát; elefántcsont-figuráit sima, megbontatlan lapok, felületek határolják, ezáltal a drága és ritka anyag hűvös szépsége maradéktalanul érvényesül. Lajta István - Vörös munkásságának egyik méltatója - szerint „ Vörös Béla mindenben alkalmazkodik az elefántcsont természetéhez, mondhatnánk: elefántcsontban gondolkodik.. Törekvéseivel új utat mutatott, valósággal forradalmasította az elefántcsont-faragást. " [...] = Új Forrás, 1970/3/74-75. [...] Vörös Béla, tizenegy és fél éves korában már kenyeret keresett: Újpesten egy műbútorasztalosnál volt inas. Az első világháború kitörése után főnőkét behívták katonának, és elvesztette állását. Néhány hónapig munka nélkül csavargott, végül elszegődött kifutófiúnak egy patikába. (A patika tulajdonosa, Hűvös László szobrász Rodin növendéke volt, akinek Vörös segédkezett a dolgok előkészítésénél, és a műtermet is ő tartotta rendben - így ébredt fel benne a vágy a szobrászat iránt.) 1916-ban beiratkozott a budapesti Iparművészeti Iskolába; itt Simay Imre szobrász lett a tanára. 1917-ben megismerkedett Szinyei Merse Pállal a magyar plein-air festészet legnagyobb alakjával, akinek tetszését megnyerték a