Vörös Béla 1899-1999 Emlékkönyv (Esztergom, 1999)

Bodri Ferenc: Vörös Béla kisvilága (1999)

„A valóságban sem szép stílus, sem szép rajz, sem szép szín nincsen, csakis egyfajta szépség létezik, és ez a megnyilatkozó igazság szépsége." (Auguste Rodin) „A dolgokat a beleélő megismerés erejével kell újjáteremteni." (Herman Keyserling) Vörös Béla egyéni formaképzése úgy természetelvű, hogy a maga Önálló szemléletű gondolkodásával lényegíti műveibe százada plasztikai újításainak tudatával elfogadható stiláris eredményeit, „...törekvésem az - mondta egy képzőművészekből álló baráti társaság előtt -, hogy abból a káoszból, amelyben ma élünk, kibontakozzon egy olyan művészet, amelynek középpontjában... az emberi tartalom áll..". Személyes léte már-már mindennaposnak tűnő Örömeit és bánatait formázta, rajzolta és festette alkotásaiban, őrizve a még otthoni ájer tapasztalásainak életelveit. Tette mindezt úgy, hogy a művet teremtő szándékaiban a hazai Vedres Márk intelmei és a párizsi Constantin Brâncusi erényei fonódtak össze, akár a jóbarát Csáky József, Beöthy István és másoknak az övétől eltérő formai ihletei. A hagyomány és lelemény, a Rend és a Kaland éteri mezőinek középvonalai között koptatott magának mezsgyét, örökségét az „áramlatoktól" függetlenül, bár a hatások korszerűségére figyelmezőn, a maga emberközeli eredetiségében stilizálta át. Sohasem csábította a formanyelv távoli tengermélyének igézete, szellemiségének tartománya következetesen partközeiben fogadta a messziről érkező széljáratokat. Az „ihlet" belülről érte őt. Személyes nosztalgiái szinte köznapiak, aligha mulandó erényeit az alkotások élményvilágának sugárzásával teremti meg, műveiben az ösztön és a tisztaság elemi szabadsága uralkodik. Habitusában morális, ugyanakkor valamiféle korszerű „aurea mediocritas" már-már horatiusi igényű törvénye parázslik és csillan fel arasznyi mű-