Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - A Bakony-kutatás szerepe az ifjúság nevelésében (Sipos Imre)

Egyéb kellemetlenkedők nem is zavartak, hacsak azt a száz-egynéhány kullancsot nem számítjuk, amit a bükkösben magunkra szedtünk. Mindenesetre a kullancs-eltávolítás fortélyait már az első héten tökélyre fejlesztettük valamennyien. Mivel a lelkes muzeológusok az idő tájt igyekeztek doktorátusukat megszerezni, örömmel kapcsolódtunk be az ökológiai vizsgálatokba. Mellettük megtanultuk a klimatikus tényezők mérését, a kvadrátolást, a talajlakók főbb csoportjainak elkülönítését, határozását, a gyakoribb növényfajok felismerését és a természetfotózást is. Hosszan készültünk ezekre a sátorozásokra. Alig vártuk, hogy a múzeumi kisbuszba vagy Ilosvay György sokat kibírt Trabantjába bepakoljunk mindent és mehessünk a terepre, kialakíthassuk a táborunkat, ahonnan mindennap gyűjtő- és megfigyelőutakra indultunk. Sokat tanultunk egymástól, de a magunk kárán is. Mire kell ügyelni a sátorhely kiválasztásánál, ha az ember nem akarja, hogy elmossa a hirtelen felhőszakadás utáni ár, vagy éjjel a pelék ne szórjanak rá éretlen gyümölcsöket. Hogyan kell megfogni egy erdei siklót ahhoz, hogy ne harapjon belénk, hogyan kell nyárson megsütni az otthonról hozott házi nyulat? Mit tegyen az ember, ha egyszerre három pióca is lóg a lábszáráról, miközben egy kis tóban az unkafajok populációdinamikai vizsgálatát végzi, vagy ha öreg tuskók forgatásakor darázsfészket bolygat meg? Hogyan használja a tájolót és a térképet, amikor húsz kilométeres út után se kezd ismerős lenni a vidék, és komolyan felmerül a szabadban alvás lehetősége? Sok-sok terepi tapasztalat érlelt bennünket természetszeretőkké, s közben kinekkinek saját hivatása is körvonalazódott. A közös élmények más-más úton indítottak el bennünket. Tán a vinyei sátorozásunkon döntötte el Weninger Tibor barátom, hogy orvos lesz. Ezt nem csak a nyúlnyúzások idején a belső szervek iránt mutatott kitüntetett figyelmére visszaemlékezve gondolom, hanem arra a hozzáértő segítőkészségre is, amit a táborozások sérültjei iránt tanúsított. Mert azért kisebb-nagyobb veszélyeket is hordozott egy ilyen sátorozás. Zúzódások, apró sebek a terepi élet velejárói, mondhatni „szóra sem érdemes" esetei. A „csúcs" kétségkívül a „nagy vinyei lövés" volt, amikor katonaviselt koromra tekintve, Dodi - a fővadász - kezembe nyomta távcsöves puskáját. A nagy célzásban túl közel tartottam a szememhez a távcsövet. A lövés hangjánál csak a csillagokat sziporkázó, kavargó szürkeségre emlékszem jobban. Amikor medikus barátomhoz fordultam, hogy nem látok tisztán, hamar felvette a látleletet: Nem csoda, már az álladon folyik a vér... A felhasadt szemöldök a szakszerű elsősegélynyújtás után - ami fél doboz Ultraseptyl szembe szórását jelentette - „szépen gyógyult" a maga természetességében. Tibor barátom ugyan ajánlkozott, hogy a varrást is megpróbálja a sátorban, de még annyira nem bíztam a tudásában. Bár az is igaz, hogy tükörben csak négy nap múlva láttam meg a lövés „eredményét", s addig nem gondoltam súlyosnak az esetet. Ezek a Bakony-kutató sátorozások rengeteget jelentettek fiatal korunkban. A múzeum gyűjteményének tárgyi gyarapodása mellett aktív természetvédő munkát foly191