Bauer Norbert – Kenyeres Zoltán szerk.: 40 éves „A Bakony természeti képe” kutatási program (Zirc, 2002)

Bakonyi kutatások kicsit másképp – Szubjektív emlékmorzsák - Húzzatok fel, fiúk! – Életkép a múzeum kezdeti éveiből (Bankovics Attila)

nek is bizonyult, hiszen másnap a helyszínre érve első dolgunk volt kisebb követ kötni a végére; s leeresztettük, hogy a függőleges üreg mélységét lemérjük. Koppant a kő az aljzaton, s még maradt a kötélből is jócskán... Aztán kezdődött az okosnak épp nem nevezhető akció. Tamás volt a legvékonyabb, ő mászott legjobban fára... úgy tudom kötélre is, ezért aztán őreá esett a választás, az ő derekára került a kötél. Rákötöztük szilárdan a kötél egyik végét, a maradék kötélszárba pedig két kézzel fogódzkodhatott. Gyurival ketten feszesen tartottuk a kötelet, s Tamást óvatosan leeresztettük az üreg száján, majd lassan, fokozatosan, félméterenként engedtük lejjebb. A barlang sötétje hamarosan el is nyelte Tamást, már csak a hangját hallottuk a mélyből. Öt-hat métert ereszkedhetett lefelé, midőn egyszer csak megint megszólalt. - Húzzatok fel, fiúk! Lassan húzni kezdtük visszafelé, s pár perc múlva Tamás keze már elérte az üreg fölött keresztbe tett gyertyánfa ágat, s abba kapaszkodva, szerencsésen ki is mászott a sötét lyukból. Hogy milyen félelmetes ott lent lengeni egy szál kötél végén a bizonytalan sötét mélység felett, azt később én is saját tapasztalatból tudhattam meg. Igaz, az én helyzetem nem volt ennyire meredek, mint Tamásé. Még azon az őszön vékony sziklamászó kötelet vásároltam, s a honismereti szakkörömbe járó gimnazisták segítségével a múzeumban kötélhágcsót készítettünk. A lányok hozták az elhasznált seprűnyeleket, kötözték a kötélen a csomókat. Az egységnyi darabokra fűrészelt seprű nyelekből lettek a hágcsó fokai, s egy hosszabb szombat délután készen is lett a nagy mű. Húsz méter hosszú kötélhágcsó, melynek segítségével most már könnyűszerrel leereszkedhetünk majd az Ördög-likba. Izgatottan vártam a nagy próbát, melyre úgy december táján került sor. Ekkor már javában telelnek a denevérek, ami csak fokozta az izgalmakat. Máj Ferivel és néhány szakkörös diákkal mentünk ki a Kőris-hegyre, külön hátizsákban cipelve a feltekert kötélhágcsót. Rövidre fogva a szót; azt annak rendje-módja szerint a sötét lyuk felett keresztbe tett erős gyertyán dorongra ráerősítettük, lelógattuk a mélybe, majd minden biztosítás nélkül elindultam rajta lefelé. Csak akkor tudtam meg, mily félelmetesen tud lengeni egy hágcsó, s az ember alig találja rajta lábával a következő fokot. Valahogy azért leértem. Amint talajt éreztem a lábam alatt, felegyenesedtem, s ebben a pillanatban egy két-öklömnyi kődarab húzott el a fülem mellett egy centire, s rávágódott a combomra. Nem sokat zavart; több kő nem jött. Ezután kapcsoltam csak fel az elemlámpám, s ekkor hirtelen oly csodálatos látványban volt részem, ami minden fáradtságot megért. Különleges meseországban éreztem magam, egy megdermedt világ közepén álltam. Körülöttem csend és mozdulatlanság. Az alul harangszerűen kiszélesedő barlang falán körös-körül, nagy fürtökben kapaszkodva aludták téli álmukat a dermedt denevérek. Ötven-hatvanas fürtöket alkottak a hegyesorrú és a közönséges denevérek, többnyire keverten, bársonyos bundájukon néhol vízcsepp gyöngyözött. Tőlük elkülönülten, magányosan 175