Ádám László: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 28. - A Bakony és a Vértes holyvafaunája (Coleoptera: Staphylinidae) (Zirc, 2004)
Állatföldrajzi felosztás
rület, csakúgy, mint a hozzá csatlakozó Sümeg-Tapolcai-hát. Ezeken a tájakon a Balaton vidékének faunája erösebben keveredik a Déli-Bakony, a Zalai-dombság és a Marcal-medence felől benyomuló hegyvidéki, nedvességkedvelő stb. elemekkel. A BakonyVértes vidékének (Vesprimense) faunajárása meglehetősen egységes terület. Déli szegélyein a Balaton vidékéhez hasonló, nagyrészt meleg- és szárazságkedvelö fajokból álló faunát találunk, magasabb régióiban a közép-európai nedves-üde erdők és gyepek fajai jellemzők, míg a Kisalfölddel érintkező dombsági jellegű peremterületek (Bakonyalja, Bársonyos) faunájában hegyvidéki, dombvidéki és síksági fajok élnek együtt. Egyes faunakistájai (Déli-, Északi- és Keleti-Bakony, Bakonyalja, Sokoró, Vértes, Bársonyos vidéke) leginkább a földrajzi tagoltság, az átlagos tengerszint feletti magasság, az éghajlat nyugatról kelet felé erősödő szárazföldi jellege stb. alapján határolhatók el, bár a növényzet és a fauna összetételében is vannak kisebb különbségek. Különböző megfontolások alapján a Dél-Dunántúl (Praeillyricum) faunavidékéhez soroljuk a Balatonimedencét, valamint a Bakonyalja délnyugati részét. A Keszthelyi-Riviéra és a Tapolcaimedence Belső-Somogy vidékének (Somogyicum) faunajárásához osztható be, a Balatoni-Riviéra pedig Külső-Somogy (Kaposense) faunajárásához tartozik. A DevecseriBakonyalja a Kelet-Zalai-dombság vidékének (Saladiense) faunajárásához csatlakozik. A Zámolyi-medence vidékének besorolása egyelőre még nem teljesen biztos. Faunája alapján ez a terület leginkább az Alföld (Eupannonicum) faunavidékéhez, a Mezőföld vidékének (Colocense) faunajárásához sorolható (2. ábra). A vizsgált terület nagyobb részét magában foglaló Dunántúli-középhegységet (azaz a Bakonyicum faunavidékét) nehezen tudjuk bizonyos holyvafajok jelenléte, illetve mások hiánya alapján egyértelműen elkülöníteni a vele határos tájaktól. Jellemzőbb fajai a Dél-Dunántúl (Praeillyricum) faunavidékén mind megtalálhatók, nagy részük pedig még az Alföld vidékén (Eupannonicum), illetve az Északi-középhegységben (Matricum) is előfordul. E két utóbbi tájnak van néhány kizárólagosan jellemző faja, a Dunántúli-középhegység azonban ilyenekkel - jelenlegi tudásunk szerint - nem dicsekedhet. A jellemzőbb holyvafajokat öt csoportba beosztva az alábbiakban foglaljuk össze. Az első csoport fajai főként az alacsonyabb hegyvidéken és a dombvidéken élnek; rendszerint a Földközi-tenger medencéjének tágabb környezetében fordulnak elő (délkelet-európai, balkáni stb. elterjedésűek.) Hazánkban elsősorban a Dél-Dunántúl és a Dunántúli-középhegység lakói, többségük azonban szórványosan a környező területeken is megtalálható. Egyesek mindenekelőtt a Dél-Dunántúlra jellemzők, előfordulnak azonban a Bakony-Vértes területén (pl. Stenus maculiger), esetleg még az Alföld déli, délnyugati részén (Dráva-mellék, Duna-ártér) is (pl. Quedius levicollis, Xantholinus laevigatus), messzebbre azonban nem terjednek. Országunk keleti feléből, illetve az Északi-középhegység területéről minden bizonnyal hiányoznak. Más fajok a Dél-Dunántúl hegy- és dombvidékein, illetve a Dunántúli-középhegység meleg, száraz lejtőin tenyésznek, hasonló élőhelyeken azonban az Északi-középhegység területén is megtalálhatók (pl. Omalium cinnamomeum). Vannak olyanok is, amelyek hasonló elterjedésűek, de előkerültek még a Nyugat-Dunántúlról, a Kisalföldről, illetve az Alföld peremvidékeiről is (pl. Ocypus olens, O. ophthalmicus). Valamennyi felsorolt faj közös jellemzője, hogy a Dél-Dunántúl domb- és hegyvidékein, illetve még a Dunántúli-középhegység területén is viszonylag gyakoriak, másutt azonban hiányoznak, illetve nagyon elszórtan fordulnak elő, és kifejezetten ritkák.
