Veress Márton: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 23. - Az Északi-Bakony fedett karsztja (Zirc, 1999)

KUTATÁSTÖRTÉNET

KUTATÁSTÖRTÉNET A kutatástörténet ismertetésénél nem mindenkor maradunk az Északi-Bakony határain belül, miután e hegységrészt nem elkülönítve, nem önállóan vizsgálták vagy mutatták be a különböző szerzők. Egyes karsztjelenségek esetében (pl. a hegység karsztvize) ez nem is lehetséges vagy nem célszerű az elkülönítés. A Bakony karsztjára vonatkozó utalások igen koraiak, így az Odvas-kői-barlangot egy adományozó birtoklevélben, NÉMETH (1965) szerint 1330-ban, BERTALAN (1977) szerint már 1037-ben említik. Az első karsztobjektum-leírás Bél Mátyástól származik, aki a Somhegy barlangjait írta le (BERTALAN 1963b). A tényleges kutatások azonban természetesen jóval később kezdődtek el. A hegység karsztjának kutatástörténetét az alábbi témákra különítve mutatjuk be: - karsztvíz, - paleokarszt, - felszín alatti karsztformák, - felszíni karsztformák, - a hegység karsztosodásának általános sajátosságai. Karsztvíz A XX. század 30-as éveitől legintenzívebben a hegység karsztvizét vizsgálták. A karsztvízre irányuló munkák között úttörőnek számít JASKÓ (1935) tanulmánya, amelyben nemcsak a tapolcafői források alapos leírását adja, hanem a források környezetében egységes karsztvízfelszín létezését bizonyítja. Számos kutató vizsgálja a hegység, ül. a tágabb környezet karsztvízrendszerét. A Dunántúli-középhegység karsztvizét egységes rendszernek feltételezik (HORUSITZKY 1942; SZÁDECZKY-KARDOSS 1948). A Dunántúli-középhegységben és ezen belül a Bakonyban középkarsztvizet (főkarsztvíz) és karsztvízemeleteket különítenek el (SZÁDECZKY-KARDOSS 1942; PAPP 1942). Főkarsztvíz feletti karsztvízemeleteket írnak le pl. az Északi-Bakony területéről, elsősorban azonban a főkarsztvizet vizsgálják. Elemzik a főkarsztvízből táplálkozó források hőmérsékletét és összetételét (VADÁSZ 1940; SZÁDECZKY-KARDOSS 1941). Feltárják a főkarsztvíz elterjedését, magassági viszonyait, majd az összegyűjtött adatok felhasználásával elkészülnek az első karsztvízszint térképek (VADÁSZ 1940; SZÁDECZKY-KARDOSS 1942, 1948, 1950; KÁLMÁN-PETHŐ 1950). A fentebb említett tanulmányokban utalások történnek a hegység karsztvizének áramlási irányaira is. Valószínűsítik, hogy a karsztvíz nem csak a hegységperemi forrásokban és lápokban bukkan fel, hanem átadódik a határoló medencék üledékeibe is. Egyes hegységperemi karsztforrások vízhőmérsékletének figyelembevételével következtetnek arra is, hogy a középkarsztvíz övének (főkarsztvíz) vize a mélykarszt övén keresztül éri el a hegység peremeit (LÁNG et al. 1962). Felismerik a nem karsztos (fedett karsztos) térszínek szerepét a karsztvíz utánpótlásában. JASKÓ (1959a, 1961) a bakonyi szurdokokat víznyelőnek minősíti, amit a mérések is alátámasztanak. JASKÓ (1959b, 1961) számos bakonyi vízfolyás medrében (Cuha-völgy, Ördög-árok stb) mutatott ki vízelszivárgást. Ezt megerősítették BRATÁN-MOHOS-ZSUFFA (1967) mérései is a Kerteskői-szurdokban (600 l/s vízhozamnál a Gerence vizének mintegy 75%-a beszivárgott). Meghatározzák a jelentősebb szurdokok vízgyűjtőjét, valamint a szurdokokban az évente bekövetkező vízelnyelést, amely mintegy 8 millió m

3-nek adódik (SCHMIDT ELIGIUS-LÁNG-OZORAY 1962). Körülhatárolják a főkarsztvizet, valamint a karsztvízemeleteket hordozó összleteket (JASKÓ 1961). Leírják, hogy a főkarsztvíz tározókőzete a fődolomit, a dachsteini és a dachsteini típusú liász mészkő, a karsztvízemeletek tározókőzete az albai requieniás, a fel-