Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)

A fajok részletes jellemzése

VIII. család: DANAIDAE Királylepkék 1. nem: D a n a u s KLUK, 1802 124. Danaus plexippus (LLNNAEUS, 1758) Királylepke (syn.: erippus CRAMER, archippus FABR.) 1996. május 25-én az Esztergáli-völgy déli kifutásánál végzett gyűjtéseim során, a több méter magas fagyaicserjék virágzatáról egy nagy méretű, élénk téglapiros lepke repült fel. Jellegzetes, ügyetlenül vitorlázó röptéről könnyen felismerhető volt az Észak-Amerikában nagy csoportokban vándorló Danaus plexippus. A magasan repülő példány teljesen ép kontúrjai tisztán látszottak az átesd napfényben, így a tévedést kizárhattam. Körülbelül 15 perccel később ugyanott ismét feltűnt a lepke, de továbbra is elérhetetlen magasságban. Június közepéig több alkalommal is kerestem a plexippus-í, de nem láttam többé. Hazánkból eddig egyetlen adatát ismertük, 1988 szeptemberében Tiszavasváriból került elő (BÁLINT, 1991b). Bakonyi felbukkanására pillanatnyilag aligha képzelhető el más magyarázat, mint az, hogy az utóbbi években megnövekedett köz- és vasúti tranzitforgalommal jutott el az észlelés helyére. A fajjegyzékbe felvett 124 fajon kívül, az úgynevezett zárójeles — várható, vagy feltételezett előfordulású — fajok a szubjektivitás miatt vita tárgyát képezhetik. Ugyanúgy az ebbdl a kategóriából kihagyottak is. Gondolok itt az Erebia-genus fajaira (szerecsenlepkék), melyeket nem vettem fel, annak ellenére, hogy több évtizeden át tért vissza a mindezidáig megoldatlan talányos kérdés (RÉZBÁNYAI, 1979) több Bakony-kutató ankéton is; élhetnek-e a Bakonyban szerecsenlepkék? Nos, megítélésem ennyi év után: nem! Az a 4 faj, amely szóba jöhetne — aethiops, ligea, medusa, euryale — olyan ökológiájú és gyakoriságú, amelyek ha megkapaszkodhatnak valahol, akkor nem egy-két példány erejéig tenyésznek, hanem — ha lokálisan is —, de ott aránylag gyakoriak. Ilyen populációkra viszont már rátaláltunk volna. A kérdés 30 éves Bakony-kutatás távlatában már elvesztette aktualitását, mert jellegzetes röpképük kizárja a tévedést. Ez a röpkép pedig lusta, kényelmes repülési etológiát takar, ami a beszivárgást — medusa loricarum a Vértes irányából, medusa narona a nyugatra fekvd Kemenesaljáról — lehetetlenné teszi. Nem foglalkoztam a közelmúltban megtalált (BÁLINT, 1991b) Anthocaris gruneri bakonyi felbukkanásának lehetőségével sem. A fajt a Budai-hegyek déli peremén (Csiki-hegyek) fogták. Elképesztő eredménynek tartom, ugyanis a gruneri a Balkán középső részén éri el elterjedésének északi határát. Gyenge röpképességű faj, repülése nem kitartó, szárny izomzata aligha teszi képessé arra, hogy ilyen távolságra eljusson. Köztes előfordulásáról nincs tudomásom, endemizmusa itt, ahol több mint egy évszázadon át rendszeres kutatómunka folyt, elképzelhetetlen. Ha valahol, hát ez esetben valóban egyrészt a behurcolás, másrészt a gyűjtő hallatlan szerencséje játszott közre. A fentiekben tárgyalt és kimaradt fajokkal szemben viszont egy ellenpólus kívánkozik zárszóként a fejezet végére. Amennyiben a jelek szerint megindult — és nem is olyan lassú tempójú — felmelegedési periddus tovább, esetleg még évtizedeken át folytatódik, a Mediterraneum felől jövevényfajok terjedésére és esetleg megtelepedésére kell számítanunk. Ezek között — csak szerényen meglódult fantáziával is — néhány adria-parti új fajjal gyarapodhat a Dunántúl, s benne a Balaton-felvidék, valamint a Déli-Bakony faunája.