Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)

A Bakony nappali-lepke kutatásának múltja és jelene

A BAKONY NAPPALI LEPKE-KUTATÁSÁNAK MÚLTJA ÉS JELENE Ez a fejezet látszatra hálás és könnyű téma, de csak a lepkészet krónikáját kedvelők számára, mert az anyag gyűjtése, formába öntése munkaigényes feladat volt. Megírása során rá kellett jönnöm; kimerítő tájékoztatást adni erről a személyeket is érintő témáról szinte lehetetlen. Sietek tehát azzal indítani próbálkozásomat, hogy mindazok szíves elnézését kérem, akik bármilyen keveset is, de tettek a Bakony lepkefaunájának feltárása érdekében, s az alábbiakban mégsem történik róluk említés. Nézzék el azt, hogy itt igazán találó a közhely; ezt megírni csak a teljesség igénye nélkül lehet. A fejezet megírásához felhasználtam PAPP JENŐ (1966, 1968b, 1970) és TÓTH SÁNDOR (1973, 1979, 1980, 1982, 1985, 1991) beszámolóit a Bakony természettudományi kutatásáról. Régóta nem éljük már a klasszikus lepkészeti kutatások korát. BÁLINT (1994) szerint a gyűjtő-kutató munka publikációs végtermékei csak elvétve foglalkoznak a faunaszegényedés okaival, s még kevesebbet azzal, hogy hol, melyik faj esetében válna halaszthatatlanul szükségessé az élőhely védelme. Többnyire arra sem térnek ki, hogy milyen állandósult környezeti ártalmak megszüntetése menthetné meg az adott állatfajt a végzetes meggyérüléstől, majd kihalástól. Hogy mi köze mindennek a gyűjtőmunkát végzőkkel kapcsolatos információhoz? Gerald Durrel is felteszi a kérdést — s mennyire igaza van! — közzétegyük-e faunisztikai eredményeink krémjét? Amit két ember tud, már nem titok többé, s az ár gyakran magas a közlékenységért. Egyre inkább sarkalatos kérdéssé minősül a dilemma: informáljunk, publikáljunk? Van-e értelme még az említett klasszikus gyűjtdstílusnak? Szervezzünk-e többtagú szafárikat, amelyek után csendes szakmai csevegés során osztották meg tapasztalataikat a századforduló lepidopterológusai? Egy-egy magányos, vagy csoportos lepkésztúra irodalmi nyomot is hagyott maga után, mégpedig kimerítő információkkal megtűzdelve. Durrel álláspontját bizony magunkévá kell tenni, ha tetszik, ha nem; a meggyérült lepkefauna már nem bírja el a dömpingszerű információáramlást, mint ahogy egy lokális előfordulású ritkaság élőhelye sem a lepkészek tucatjait. Ezt a nézetet most csak két riasztó példával támasztom alá. Az egyik ornitológiai vonatkozású. A Keleti-Bakonyban feltérképezett kerecsensdlyom fészkelőhelyeit a publikáció megjelenését követően, egy szomszédos ország vadászsólyom-kereskedelemmel foglalkozó autós-sátras fészekrablóitól kellett megvédeni (TAPFER ex verb.), sajnos részben már későn. A másik eset: az 1978-ban a Kab-hegyen felfedezett Brenthis ino (lápi gyöngy házlepke) endemizmusára okkal gyanakodó maximalista lepkészek — az egykori Csehszlovákia állampolgárai — már 1979-ben keresték a fajt, pedig ekkor még csak egy rövid előadás keretében lett közzétéve a felfedezés a zirci múzeum előző őszi ankétján. A Bakonyt érintő kutatások krónikája tehát csonka lesz, mert ilyen elgondolkodtató tapasztalatok ismeretében egyre inkább és egyre többen tartanak attól, hogy felfedezéseik, s főként a lelőhelyek, mintegy frekventált búcsújáróhellyé válnak, s így inkább maradjon rejtve az eredmény, az adat és a lelőhely. Ezért egyre nehezebb egy adott terület kutatásának közelmúltját, jelenét hiánytalanul feltárni. 1884 eldtt végzett kutatómunkának nem bukkantam nyomára, de a késdbbi korszak is csak elvétve szolgáltat adatokat. Csak 1956-tól kezdődően — amikor Papp Jenőszemélyében zoológus került a Bakonyi Múzeumba—-, majd fokozottan 1962-től, „A Bakony természeti képe" kutatási program elindításával lendült fel a térség élővilágának, most már szervezett for-