Dietzel Gyula: A Bakony természettudományi kutatásának eredményei 21. - A Bakony nappali lepkéi. (45 színes fotóval) (Zirc, 1997)

Természetföldrajzi áttekintés - Állatföldrajzi tájbeosztás

játszólepke), a Clossiana euphrosyne (ibolya-gyöngyházlepke) és a Clossiana selene (fakó gyöngyházlepke), melyeknek élőhelyei döntő többségükben az Északi-Bakony magasabban fekvd területein találhatók. Az állatföldrajzi felosztás után 10 évvel került eld a Kab-hegyrdl a Brenthis ino (lápi gyöngyházlepke), amely — itt sajnos kipusztulásra ítélt — szubalpin jellegű, endemikus reliktumfaj. Az egyre fogyatkozó nedves réteken az atlantikus klíma kedvező hatását élvezi. Másik jellegzetes kab-hegyi fajunk az Euphydryas aurinia (mocsári tarkalepke), amely az utóbbi évtizedben komoly terjeszkedésbe kezdett, s a folyamat mindmáig nem állt le. Színezdelemként való említése azonban nem kis polémiát okoz; ugyanis a lepke eddig ismert hazai élőhelyein kifejezetten lápréti komponens (Bakonygyepes, Uzsa, Szentgotthárd stb.), míg a Kab-hegyen és frissen foglalt területein (Márkó, Bánd, Fenyőfő) száraz, napsütötte, sztyepprét jellegű élőhelyeken található. Ökológiai típusvariánsként minősíthető, s így színezőelemként kérdéses faunakomponens. A délies kitettségű karsztbokorerddk csatlakozó élőhelytípusának, a vékony talajtakaró felett kialakult sztyeppréteknek figyelemreméltó faja a Colias chrysotheme (dolomit-kéneslepke). Ez a faj a szárazabb, s olykor szélsőséges kontinentális éghajlati hatást igazoló színezőelem, amely négy nemzedékű, és Várpalotától egészen a Kab-hegyig előfordul. Tenyészhelyei szakadozottak, mintegy minipolicentrikusak, de egyes helyeken nem ritka. Balaton-felvidék Változatos alapkőzetű (homokkő, dolomit, mészkő) állatföldrajzi területegység, amelyet délnyugatról a Keszthelyi-hegység, észak felől a Déli-Bakony, majd rövid szakaszon az Északi- és a Keleti-Bakony, keletről a Mezőföld határol. Hegyei nem érik el a 450 m-es tengerszint feletti magasságot. Évi átlagos csapadékmennyisége 650 mm körül van, ami az ÉszakiBakonyhoz közelálló érték, esőmaximuma júniusra tevődik. A partközeli sáv és a déli lejtők éghajlata szubmediterrán vonásokat mutat. Az átmenet a Bakony magasabban fekvő tájai felé lépcsőzetes. Változatos növénytársulásai közül legjellemzőbbek a cserszömörcés karsztbokorerdők. Egyes helyeken a szömörcét (Cotinus coggyria) a veresgyűrű som (Cornus sanguined) és a galagonya (Crataegus spp.) váltja fel a cserjeszintben. A lombkoronaszint nagy részét a molyhos tölgy (Quercus pubescens) és a virágos kőris (Fraxinus ornus) adja. Kvarctartalmú alapkőzeten kialakult savanyú talajokon csarabosok is megjelenhetnek (Kékkút). Elsősorban a Tihanyi-félsziget pusztafüves sztyepprétjein találkozhatunk mediterrán fldraelemekkel; ilyen a vetővirág (Sternbergia colchiciflora), a hártyás galambbegy (Valerianella pumila) és a pusztulófélben lévő levendulamezd. A faunakistáj-beosztásban Papp a Piereis ergane-t (sziklai fehérlepke) említi, de mediterrán faunaelemnek kell tekintenünk a Zerynthia polyxena-t (farkasalmalepke) és a Iolana iolas-t (magyar boglárka) is. A felsorolásban szereplő 28 színezőelem között 20 olyan állatfajt találunk, amelyekre a mediterrán és a pontusi jelzők érvényesek. Keszthelyi-hegység A Bakony délnyugati peremén fekvd hegység állatföldrajzilag önálló faunakistáj. Tetőszintjeinek magassága alig haladja meg a 450 m-es maximumot. Klímája a Balaton-felvidékkel rokon, de fokozottan érvényesülnek az atlanti-szubmediterrán hatások. A fizikailag erősen porlódó dolomiton a homokpusztákkal közös fajok is megjelenhetnek (Gypsophila arenaria, Fumana procumbens). Más a helyzet az északi oldalakon, ahol a talajképzddés kedvezőbb adottságai következtében már néhány reliktumfaj is megtalálható. Ezek közül említést érdemel a keserű pacsirtafű (Polygala amara), a terpedt koronafürt (Coronilla