Barta Zoltán: A Bakony természeti képe 1. - A Bakony halai (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 1996)

A Bakony halfaunájának kutatástörténeti áttekintése

A természetes tavak többnyire lefolyástalan vagy gyenge lefolyású, elzárt völgyekben alakultak ki. Ezt a víztípust már csak néhány kisebb tó képviseli a Bakonyban. Ilyen pl. a tihanyi Belső-tó (30 ha), a kővágóörsi Kornyi-tó (19,6 ha) vagy az öcsi Nagy-tó. Vízállásuk teljes egészében az időjárási viszonyoktól függ. Közülük a lapos medencében kialakult, sekély vizű tavak egyes években akár teljesen ki is száradhatnak. Az állóvizek nagy többségét a mesterséges tavak adják. Egy részüket kifejezetten halastónak építették. Ilyen pl. a 60 ha-os iszkaszentgyörgyi vagy az 59 ha-os sárosfőpusztai tó. Más részük ipari vagy mezőgazdasági céllal létesült (pl. Monostorapátinál 96 ha-on öntözésre), de mellékesen halastóként vagy horgásztóként is hasznosítják őket. A mesterséges állóvizek kategóriájába tartozik a viszonylag sok bányató is, amelyek mélyművelésű vagy külszíni bányászat következtében alakultak ki. Ilyenek például Herendnél a majolikagyári tavak, Veszprém határában a kádártai bányató, vagy Bántapuszta tavai Várpalotától nyugatra. A Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet által a '60-as években készített állóvízkataszter Bakonyra vonatkozó adatai napjainkra már jelentősen megváltoztak. Uzsapuszta 71 ha-os, 9 tóegységből álló halastórendszere például közel 25 éve nem létezik. De ugyanígy megszűnt a karsztvízkiemelés nyomán 1974-et követően Iszkaszentgyörgy környékén a Meluzina-fürdő és a Duzzogó, víz nélkül maradtak az iszkaszentgyörgyi halastavak és a Falu-tó... és a sort lehetne folytatni. A víz az élet bölcsője, víz nélkül nincs élet - szoktuk mondani. Mégis, napjaink Bakonyában egyre kevesebb van e „bölcsőből". A BAKONY HALFAUNAJANAK KUTATÁSTÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉSE Amíg nagyobb folyóink vagy a Balaton halfaunája - főleg gazdasági jelentőségük miatt - már régóta ismert, a Bakony patakjainak és állóvizeinek halaival az 1970-es évek kezdetéig alig foglalkoztak a kutatók. Ez jól tükröződik a PAPP József által összeállított, s 1971-ben megjelent „A Bakony állattani bibliográfiája" című kiadványban is. A mintegy 100 évre visszatekintő bibliográfia 2183 címleírásából mindössze 54 írás szól a hegység halairól. A Bakony halaira vonatkozó első adatokat HECKEL Jakab „Magyarország halainak rendszeres átnézete" címen 1863-ban megjelent műve közli, melyben a lápi póc, a fenékjáró küllő és a fürge csellé tapolcai, ill. a kövi csík vállusi előfordulását említi a hegység területéről. (A történeti hitelességhez tartozik, hogy HECKEL Jakab tulajdonképpen már 1847-ben - a magyar orvosok és természetvizsgálók VIII., Sopronban megtartott vándorgyűlésén - ismertette dolgozatát, kiadására azonban csak 16 évvel később került sor CHYZER Comél fordításában.) Az 1891-1931 közötti években főleg a Keszthely környéki vizekre vonatkozóan bővültek haltani ismereteink VUTSKITS György kutatásai nyomán. „A Balaton