Barta Zoltán: A Bakony természeti képe 1. - A Bakony halai (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 1996)
A Bakony vízrajza
A BAKONY VÍZRAJZA Egy terület vízrajzi viszonyainak ismertetésekor a folyamatosan változó természetnek csupán „pillanatnyi" állapotát áll módunkban rögzíteni. így van ez jelen esetben is, mikor az Olvasót a Bakony-hegység vízrajzi viszonyaival szeretnénk megismertetni. A Bakony vidéke a Dunántúli-középhegység legcsapadékosabb területe. A csapadék évi mennyisége 600-850 mm között változik. Legkevesebb csapadék a Balaton-felvidéken, a Veszprémi-fennsíkon, a Pannonhalmi-dombságon és a KeletiBakonyban hullik, ahol éves mennyisége alig haladja meg a 600 mm-t, míg a legtöbb a Magas-Bakonyban, ahol eléri a 800-850 mm-t is. E csapadékbőség ellenére mégis kevés folyó- és állóvíz található a hegyvidék területén. A víztelenség oka, hogy a hegység fő tömegét adó, jó vízáteresztő képességű karbonátos - triász, jura és kréta korú - kőzetek a víz nagy részét a mélybe vezetik. A leszivárgó víz azután a hegység peremein, bővizű karsztforrások formájában bukkan ismét a felszínre. (Sajnos napjainkra e források nagy része teljesen elapadt.) Az ember tevékenysége nyomán a Bakony területén a vízháztartás egyensúlya már mintegy 300 évvel ezelőtt megbomlott. A káros emberi beavatkozások sora a Balaton környéki berkek és a tó természetes kapcsolatának megszüntetésével vette kezdetét, majd a XVIII. század végétől az erdőterületek csökkentésével folytatódott. E folyamat következő állomása a vízfolyások csatornázásával kezdődött meg a XIX. század első felében. A harmadik szakaszt a bauxitbányászat nyitotta meg. Az 1950es években elkezdődött nagymértékű karsztvízszint-csökkentés, párosulva az 1980as évek csapadékhiányos esztendeivel azt eredményezte, hogy napjainkban a Bakony legnagyobb vízfolyásai időlegesen több alkalommal is kiszáradtak. A hegység vizei a Duna jobb parti vízgyűjtőjébe tartoznak. A bakonyi patakok többsége ENy-nak vagy DK-nek tart. Mivel a hegység területét a fő vízválasztó szinte két egyenlő részre osztja, a táj ENy-i feléről (44,4%) a Marcalba és a Dunába, DK-i oldaláról (55,6%) pedig a Sárvízbe és a Balatonba folynak a felszíni vizek. A Bakony legjelentősebb patakjai (Séd, Gerence, Bittva, Torna) a hegység vízrajzi központjában emelkedő Fekete-Hajag (648 m) környékén erednek. A patakok jellemző vonása, hogy mély szurdokvölgyekkel törik át az eredési medencéjüket övező karsztos kőzetű vonulatokat. E völgyszakaszok szárazabb időjárás esetén a patakok vizét részben vagy teljesen elnyelik, ezért csak csapadékosabb időszakokban folyik bennük víz. A mélyen bevágódott tektonikus völgyek következtében a patakok csak a hegység peremterületein kívül futnak össze egy-egy nagyobb vízfolyás rendszerébe, mint amilyen pl. a Gaja, a Séd vagy a Marcal. Az egyes patakok vízhozamát nagymértékben befolyásolja vízgyűjtő területük nagysága, esése, erdősültsége is. Természetföldrajzi adottságai miatt a Bakony korábban sem bővelkedett állóvizekben, a lecsapolásokkal elkezdődött tájátalakítások nyomán pedig természetes állóvizei szinte teljesen megszűntek. A hegység területén ma az állóvizek két típusa található meg: a természetes és a mesterséges állóvíz.
