Barta Zoltán: A Bakony természeti képe 1. - A Bakony halai (Ismeretterjesztő kiadványok; Zirc, 1996)

A Bakony hegység halfaunája - Pontyfélék családja – Cyprinidae

A Scardinius nemet a vörösszárnyú keszeg (Scardinius erythrophthalmus) képviseli a faunában. Régebben pirosszemű kelének hívták, bár ez az elnevezés eléggé megtévesztő, hiszen halunk szemgyűrűje általában fehér (de benne gyakran láthatók apró élénkvörös foltok). Sokszor összetévesztik a bodorkával, noha annak kifejlett példányainál a szemgyűrű általában élénk vörös színű! Zömök testű, oldalról lapított, viszonylag magas hátívelésű hal. Mell- és hasúszói élénkvörösek. Hossza általában 20-25 cm. Jellegzetes élőhelyei a növényzettel sűrűn benőtt holtágak, tavak. A Bakony patakjaiból és tavaiból egyaránt ismerjük előfordulását (Réde, Cuhai-Bakony-ér; Pér, Vezseny-ér; Veszprém, Kádártai-bányató; Bakonyszentkirály. Hajmáspusztai tavak). A Leuciscus nem számos fajjal képviselteti magát Európában, Nyugat- és ÉszakÁzsiában, valamint Észak-Amerikában. Magyarországon a nem 4 faja ismert. Közülük a Bakonyban a domolykó (Leuciscus cephalus) került eddig elő. A domolykó nyúlánk, oldalról enyhén lapított, hengeres testű hal, nagy és széles fejjel. Korábbi elnevezése - fejes domolykó - is erre utalt. Testhossza általában 25-30 cm. Feketés vagy zöldesbarna hát, sárgásszürke testoldal és ezüstös has jellemzi. Has- és farok alatti úszói vörösesek, míg a többi úszó sötétszürke. A domolykó a Bakony hegyi patakjainak leggyakoribb pontyféléje. A Balaton északi partvidékének patakjaiból ENTZ Géza és SEBESTYEN Olga már a '40-es években ismertették előfordulását (Tapolca). BERINKEY László a veszprémi Sédből írta le (1972), ahol MATKOVITS gyűjtötte egyedeit 1960-ban. BOTTA István-KERESZTESSY Katalin és NEMÉNYI István a Gaja bakonycsernyei szakaszán találták meg 1981ben. A Bakonyi Természettudományi Múzeum gyűjteményében levő példányai a következő helyekről származnak: Cuhai-Bakony-ér (Bakonybánk, Réde, Veszprémvarsány), Gerence (Bakonybél, Bakonyszűcs, Vaszar), Hódos-ér (Porva), Gyimóti-séd (Nagygyimót), Kánya-ér (Lovászpatona), Marcal (Sümeg), PápaiBakony-ér (Adásztevel). A Phoxinus nemnek Európában, Ázsiában és Észak-Amerikában mintegy 10 faja él. Területünkön csak egy faj ismert, a fürge csellé (Phoxinus phoxinus). Elterjedési területe magába foglalja szinte egész Európát és Észak-Ázsiát. Közép- és DélOroszország, Görögország, Kis-Ázsia és a Kaukázus vidékéről azonban hiányzik. Megnyúlt, csaknem hengeres testű, max. 8-10 cm-re megnövő hal. Színe - akárcsak más halfajok esetében - a környezeti viszonyoktól függően igen változó. Tipikus esetekben háta sötét- vagy zöldesbarna, oldalai pedig fényes zöldessárgák. Testének középvonalában nagyobb foltsor húzódik. Ivási időszakban - április-május - a hímek szinte kékesfekete színűvé válnak, mell- és hasrészük élénk kárminpiros lesz, fejük felső részét pedig apró fehér pettyek sokasága (nászkiütések!) borítja. Hűvös, oxigéndús, tiszta vizet igénylő halfaj lévén a hegyi patakok és folyók sebes sodrású, kavicsos medrű részeit kedveli. A Bakonyban állóvízi populációja is kialakult a tapolcai Malom-tó vizében. A fürge csellé bakonyi előfordulása HECKEL Jakab kutatásai révén az 1800-as évek közepe táján vált ismertté a Balaton-környék vizeiből, épp Tapolca környékéről ^tapolcai Malom-árok). Az északi Balaton-part vizeiből ENTZ Géza és SEBESTYÉN Olga is csak innen, a Tapolca-patakból és a Tapolcai-tóból ismertetik előfordulását (1942). Az 1950-es évek végén WIESINGER