H. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 30. (Zirc, 2013)

KENYERES ZOLTÁN - RÁCZ ISTVÁN ANDRÁS: A Bakony-vidék állatföldrajzi felosztása az egyenesszárnyúak mintázati alapján

Az IndVal program a következő indikátorfajokat rendelte a fenti részterületekhez (klaszterekhez), maximális indikációs értékkel (IV): (1): Stenobothrus nigromaculatus (IV-65,8), Pterolepis germanica (7^=65,1), Omocestus petraeus (7F=41,6), Pezotettix giornae (7F=37,3), Melanogryllus desertus (7F=35,4). (2): Arcyptera microptera (7F=36,2), Saga pedo (7F=24,8). (3): Pholidoptera aptera (/F=37,0), Tettigonia cantans (7F=29,6). (4):-. (5): Isophva costata (7F=42,5). Az egyenesszárnyúfajok elterjedési mintázatai alapján elkülönített részterületek bizonyos eltérésekkel, de nagyfokú egyezést mutatnak a vegetációs kistájak (MOLNÁR et al. 2008) határaival. Az elterjedési mintázatok kvantitatív állatföldrajzi elemzése alapján (KENYERES 2010b) a következő kistájak egyedisége volt megállapítható: (1) Balaton-felvidék (a Tapolcaimedence és a Káli-medence hegyeit is ideértve); (2) Tapolcai-medence és Káli-medence medencealj i területei; (3) Keleti-Bakony; (4) Központi-Bakony és a Kab-hegy; (5) Fenyőfő környéki homokvidék; (6) Déli-Bakony; (7) Nyugat-Bakonyalja; (8) állatföldrajzi értelemben vett (PAPP 1968, RÁCZ 1973) Keszthelyi-hegység. A Pannonhalmi-dombság nem képezte részét a kutatási területnek, a Központi-Bakonyalja vegetációs kistájról pedig egyelőre nem áll rendelkezésre kellő számú adat a besoroláshoz. A fenti beosztás korábbi állatföldrajzi határoktól (PAPP 1968, RÁCZ 1973), ill. a vegetációs kistájhatároktól (MOLNÁR et al. 2008) való eltérései a következők. Az egyenesszárnyú fauna alapján a Tapolcai-medence medencealji területei - a Káli-medence medencealji területeivel együtt - elkülönítendők a Balaton-felvidéktől, a hegyek azonban a Balaton-felvidékhez sorolódtak (vegetációs kistáj beosztás a Tapolcai-medence hegyeit és medencealji területeit egyaránt, - mint alföldi flórával és vegetációval jellemezhető tájat - külön kategóriaként leválasztja a Balaton-felvidékről). Viszont a vegetációs kistájbeosztással szemben a Kovácsi-hegy és a Tátika-csoport térsége a Keszthelyi-hegység kistájhoz sorolandó (hasonlóan a korábbi állatföldrajzi lehatárolásokhoz). A Központi-Bakonytól az egyenesszárnyúfajok elterjedési mintázata alapján nem választható le a Kab-hegy szűkebb térsége. A pseudopsammophil fajok mindkét részterületen markáns előfordulása miatt a hierarchikus osztályozás a KeletiBakonyhoz sorolta a Fenyőfői-homokvidék térségét. Utóbbi külön kezelése azonban indokoltnak látszik. A kvantitatív állatföldrajzi eredmények nem erősítették meg RÁCZ (1979) felvetését, mely szerint a Veszprém-Várpalotai-fennsík külön kistájként való kezelése megalapozott lenne. Eredményeink szerint az állatföldrajzi kistáj szinten elkülöníthető részterületek a következő indikátor-, ill. karakterfajokkal és faj készletekkel jellemezhetők (indikátorfajként az IndVal program által maximális indikátorértékkel (IV) meghatározott fajok közül azok szerepelnek, melyek az előfordulási adatok és tapasztalati tények alapján feltehetően nem statisztikai termékként kerültek megjelölésre). (1) Balaton-felvidék (a Tapolcai-medence és a Káli-medence hegyeit is ideértve). Az IndVal program minden elemzés során számos indikátorfajt sorolt ehhez a kistájhoz. Ezek közül - az elterjedési mintázatok alapján - a Balaton-felvidék kistáj valós indikátorfajaiként kezelendő a Stenobothrus nigromaculatus (7F=65,8** Max), a Pterolepis germanica (7F=65,1** Max) és a Pezotettix giornae (7F=37,3** Max). A Pterolepis germanica és a Pezotettix giornae fajokat már RÁCZ (1979) is a kistájra jellemzőként említette, de a további 7, RÁCZ (1979) által említett faj karakterfaj jellege nem került megerősítésre. A Pezotettix giornae és Pterolepis germanica előfordulásainak egyaránt 57 %-a esik e kistáj területére (2. ábra). A Stenobothrus nigromaculatus fajnál ez az arány 56%. Karakterfajként nem tartható számon, de jellemző előfordulású a Balaton-felvidéken a 87