H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 26. (Zirc, 2009)

SALÁTA DÉNES – MALATINSZKY ÁKOS – PENKSZA KÁROLY – KENÉZ ÁRPÁD – SZABÓ MÁTÉ: Adatok a Bakony erdei állattartásához

egyes vidékein berendezhető legelőerdőket tárgyalja, továbbá hangsúlyozottan foglalkozik az alföldi legelőerdőkkel. A fás legelőket FÖLDES (1895) mint „a mi régebbi erdőkből származó fás legelőink tulajdonképpen egyszerű erdőirtások, melyek többnyire megfontolás nélkül hajtattak végre s hosszabb-rövidebb idő alatt teljes elkopárosodásra vezetnek" említi. Megállapítja, hogy a rendszeres legelőerdő-gazdaság csak átmenetileg mondható célszerű és jogosult gazdasági módnak, melynek alkalmazása a mezőgazdasági ágazatok egyensúlyának helyreállásáig erőltetendő. Márton Sándor pályamunkája 1897-ben került kiadásra. Egyébiránt a bizottság által kitűzött díjat neki ítélték oda 1894-ben. Az ő olvasatában legelőerdőnek „oly, legtöbbnyire feltétlen erdőtalajjal bíró területet nevezünk, a melyen a talaj termőképességének fen(n)tartása s termő erejének lehető fokozása és ez által az ott lévő legelőtér javítása végett fákat tenyésztünk és a melyet a talaj termőképességének megmaradását célzó szabályoknak szoros megtartása s a legeltetés igényeinek teljes méltatása és okszerű alkalmazása mellett, erdőgazdasági alapon nyugvó szabályok szerint kezelünk" (MÁRTON 1897). A gyakorlati megvalósításra mind Földesnek, mind Mártonnak szilárd elképzelései voltak, azonban a kivitelezés során számos probléma merült fel, melyek nehézkessé, majdhogynem lehetetlenné tették az ideális állapot kialakítását, de legfőképpen a fenntartását. Ilyen problémák voltak például, hogy a kezdetben egyenletes, háló szerint telepített állományok megbontása jelentős károkat okozott. A kivágandó fák eltávolításának és elszállításának kivitelezése lehetetlen volt a meghagyásra szánt egyedek rongálása nélkül, továbbá a munkaszervezés a közösségeknek túl nagy gondot és anyagi megterhelést jelentett. A megbontott állományok szélállósága csökkent, ami főként Erdély lucosaiban jelentett problémát, továbbá a fűnövekedés sem volt a várt mértékű, inkább a szekunder szukcesszió üteme gyorsult fel (OROSZI 1995). A mozzanat, amely a legelőerdők berendezésének nagyobb lendületet adott, az 1898. évi XIX. tc. 1. § volt, mely kijelentette, hogy a volt úrbéreseknek legelőilletőség fejében juttatott erdőket, ha azok véderdők, futóhomokon állók, illetve feltétlen erdőtalajon állóknak minősültek, akkor állami kezelésbe kell venni, a legeltetési igényeket pedig legelőerdő üzemmód alkalmazásával próbálták kielégíteni. Az elméleti tisztázás tehát a XX. század elején megtörtént, a területhasználat szervesen beépült az üzemtervezési gyakorlatba, s így az „erdő és legeltetés" kérdésköre a legelőerdők köré csoportosult (OROSZI 2005). Ekkor a nyugat-európai tanulmányútjáról hazatérő Berendy Béla, az éppen megnyugvó felszínt újra felkorbácsolva kijelentette, hogy az alpesi országokban a legelőerdő fogalmát azért nem ismerik, mert az „theoria szülte erdészeti tévedés" (BERENDY 1902). Továbbá kétségbe vonta a legelőerdők létjogosultságát - mind ökonómiai, mind pedig ökológiai szempontokat emlegetve. Megoldásként a legelőjavítás alternatíváját és a legelők ligetes berendezését ajánlotta. Az alapvető lényeg, hogy a legelő művelési ágba tartozó területeken a nyílt területeket fapászták védik a széltől, illetve a kulisszás berendezés is elképzelhető, így az általa megalkotott ligetes legelő „első sorban legelő, amelynek a fák csupán tartozékai, a fű, illetve a legelő állatok védelmezői" (OROSZI 2005). Meg kell jegyezni, hogy az említett ligetes legelő áll legközelebb a fás legelők általános ismérvéhez, miszerint a fák nem állnak erdészeti kezelés alatt. Az eddig említett szempontokat figyelembe véve, mintegy felvértezve a Berendy-féle ligetes legelőt, dolgozta ki és javasolta Bíró János az általa „ligetes legelőerdő"-nek elkeresztelt területhasználati módot, melynek lényege, hogy a legelőként hasznosított területen megmaradnának az erdős foltok és erdők, mégpedig mozaikos formában. Az erdőnek, er-