H. dr. Harmat Beáta (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 22. (Zirc, 2005)
KEVEY BALÁZS: A Bakonyalja homokvidékének erdei II. Homoki erdeifenyvesek – Festuco vaginatae-pinetum sylvestris Soó (1931) 1971
és mesterséges erdeifenyvesek megkülönböztetését, heves vitákat váltva ki az „Ősfenyves" eredetével foglalkozó erdészek és botanikusok körében. E kérdés kapcsán meg kell említeni BORHIDI (1958) Belső-Somogy homokvidékén végzett kutatásait, mely szerint e tájon az erdeifenyő többfelé is őshonosnak tekinthető, amit idős tanúfák és régi erdészeti dokumentumok igazolnak. Az 1800-as években ugyanis az erdészek az erdeifenyőt „gyomfának" tartották, s irtották, míg telepítésével csak később kezdtek foglalkozni (BORHIDI ex verb.). így az is elképzelhető, hogy évszázadokkal ezelőtt Belső-Somogyban is lehettek a bakonyaljai állományokhoz hasonló - lombos fákkal elegyes - homoki erdeifenyvesek, melyek utolsó töredékei emberi tevékenység áldozataivá váltak. 7. Természetvédelmi vonatkozások Az általam készített tíz cönológiai felvételből 14 védett növényfaj került elő: Asplenium adiantum-nigrum*, Cephalanthera rubra, Dianthus arenarius ssp. borussicus, Dianthus deltoïdes, Dianthus giganteiformis ssp. pontederae, Dryopteris carthusiana*, D. dilatata*, Gypsophila fastigiata ssp. arenaria, Heiichrysum arenarium, Onosma arenaria, Platanthera bifolia*, Pulsatilla pratensis ssp. nigricans, Sedum sartorianum ssp. hillebrandtii, Stipa pennata. A *-gal jelölt növények MAJER (1988) cönológiai táblázataiban nem szerepelnek. Ezzel szemben MAJER (1988) monográfiájában 14 olyan védett faj is szerepel, melyek felvételeim során nem kerültek elő: Allium sphaerocephalon, Anemone sylvestris, Cephalanthera longifolia, Corispermum nitidum, Epipactis atrorubens, E. microphylla, Leontodon incanus, Orthilia secunda, Peucedanum arenarium, Polygala major, Pyrola chlorantha, P. minor, Ranunculus illyricus, Scabiosa canescens. Ezek jelenlétét azonban herbáriumi adatok és mások közelmúltbeli florisztikai megfigyelései nagyrészt igazolják. MAJER (1988) az akcidens fajok között még a Peucedanum verticillare védett fajt is feltünteti, ez azonban valószínűleg elírás, mert e növény nálunk csak az ország délnyugati peremén él (Göcsej, Dél-Zala, Somogyi- és Baranyai-Dráva-ártér). A nagyszámú védett faj - a védelem alatt nem álló egyéb kísérő fajokkal együtt - igazolja a reliktumfenyves igen értékes faji összetételét, s szigorú védelmének szükségességét. Érdekességként említem, hogy 2004. nyarán HORVÁTH Lajos és ALEXAY Zoltán társaságában a Gönyűi-homokvidéken jártam, s megfigyeléseimet a vegetáció- és tájtörténettel foglalkozó botanikus kollégáim figyelmébe ajánlom. Fajgazdag homoki gyepeken jártunk, majd megtekintettük a velük érintkező telepített erdeifenyveseket is. Meglepetésemre szinte megtévesztőén hasonló látvány fogadott, mint a fenyőfői „Ősfenyves"-ben: a viszonylag idős fenyőfák (Pinus sylvestris) alatt gyakori volt a Juniperus communis, a gyepszintben számos homokpusztai növényt figyeltünk meg, s az erdő alját helyenként összefüggő mohaszőnyeg borította. E megfigyelésem után el tudom képzelni, hogy ha egy fajgazdag homokpusztát befenyvesítenek, kialakulhat egy természetszerű homoki erdeifenyveshez (Festuco vaginatae-Pinetum sylvestris) hasonló élőhely. Az sem kizárt, hogy a Gönyűi-homokvidéket pár ezer évvel ezelőtt a fenyőfői „Ősfenyves"-hez hasonló erdők boríthatták, így a 60-80 évvel ezelőtti fenyőtelepítés a táj vegetációjának „rekonstrukciója"-ként is felfogható. Ily módon reménykedhetünk abban, hogy Fenyőfőnél a rekultiváció sikerrel jár. Az „Ősfenyves" legtipikusabb részét elpusztító bauxitbányászat ugyanis néhány éve befejeződött. A földmunkákkal kapcsolatos tájrendezést követően a területen erdeifenyő (Pinus sylvestris) ültetvényeket hoztak létre. Mivel a bányatelek határán kívüli erdőrészek a homokpusztai növényzet jelentős részét megőrizték, megvan a
