Futó János (szerk.): A Bakonyi Természettudományi Múzeum Közleményei 16. (Zirc, 1997)

GALÁCZ ANDRÁS: Mélységek és sekélyességek. A dunántúli-középhegységi jura kutatásának 125 éve

Az 1910-es években, a hosszabb szünet után, egyszerre ketten is nekifogtak a középhegységi jura tanulmányozásához: TAEGER Henrik és VADÁSZ Elemér. TAEGER Henrik német geológus, LÓCZY Lajos meghívására 1910-ben kezdett rendszeres magyarországi munkálatokba. Magyarországon igen jónak számító ajánlólevele volt: Breslauban végzett, és FRECH javaslatára kapott alkalmazást a Földtani Intézetben (LÓCZY 1940). Már Breslauban megvédett bölcsészdoktori értekezése is magyar témát ölelt fel: 1905-ös terepi munkája alapján 1908-ban készítette el a Vértes geológiájáról írott disszertációját. A rendkívül alapos, nagy munkabírású TAEGER igazából soha nem fejezte be a Dunántúli-középhegységről tervezett geológiai szintézisét, de általánosító megállapításai rövidebb közleményeiben megtalálhatók (TAEGER 1911, 1912, 1913, 1914, 1915). Véleménye tömör (TAEGER 1912, p. 64): „igazi mélytengeri üledékek itt... a priori nem képződhettek, sem a mezozoikumban sem a kainozoikumban Részletesebb kifejtést is ad. Az alsó-liász képződményeket a felső-triász kőzetek képződési körülményeihez hasonló keletkezésűeknek, vagyis „siker", „lapos" tenger üledékeinek tekinti. A fáciesváltozásokat a triász képződmények alkotta tengeraljzat egyenetlenségeinek tulajdonítja. Eróziós diszkordanciákat említ, amik egyes területek időleges szárazra kerülésével magyarázhatók. A liász tűzköves képződményeket a bennük lévő szivacstűk alapján sekélytengerinek tartja, bár radiolaritnak nevezi. A középső-jura elejére tengerrel való elborítottságot feltételez, ami után szerinte „negatív parteltolódás állott be e vidéken és ennek következtében a dogger magasabb részén az egész terület szárazra került". TAEGER szerint transzgresszió révén a tenger csak a maimban érte el újra a Bakonyt, s kapcsolta a dinári provinciába, de „ekkor is csak nagyobb gyűjtőmedencének sekély tengeri üledékekből táplálkozó pereme maradt". Az epizodikus transzgressziót a „keleti Alpok dyphiamészköveinek megfelelő crinoidamészkő" megjelenése alapján feltételezte (TAEGER 1911, p. 57). Ez a „crinoidamészkő" - amit elsőként KOCH A. (1875, pp. 118-119) határozott tithon korúnak - nem más, mint a ma aptinak tekintett Tatai Mészkő, illetve annak a zirc-borzavári országút mentén látható lokális fekvő képződménye, a szintén crinoideás mészkő, aminek alsó-kréta korát FÜLÖP (1964a) pontosította. TÁEGERnek az volt a véleménye (1912, p. 66), hogy a Bakony a kréta időszak elején újra szárazulattá vált, s csak az aptiban keletkeztek újra tengeri képződmények. Érdekes TAEGER következő mondata: „Az alsó kréta magasabb része és a tithon között fennálló kitűnő konkordancia semmi kétséget nem hagy az iránt, hogy területünknek az alsó krétában való szárazra jutása tektonikai mozgásokkal semmiféle összefüggésbe nem hozható." Ez a kijelentés jól jelzi: TAEGER szerint a mezozoikumban a vertikális ill. horizontális fáciesváltozások egyaránt a távolabbi fő tengermedencéből kiinduló transzgresszió ill. afelé irányuló regresszió, valamint a preformált aljzat morfológiája következtében állhattak csak elő. TAEGER 1912-es cikkében (p. 65) vitatta VADÁSZ korábbi megállapításait, amik szerint a Déli-Bakonyban a triász végén regresszió és szárazulattá válás volt. A vita tulajdonképpen folytatása annak a korábbi szakmai összecsapásnak, ami TAEGER Vértes-monográfiájának kritikai véleményezése kapcsán bontakozott ki a két geológus között (lásd VADÁSZ 1909a, 1909b, TAEGER 1909, 1910). TAEGER indulatos reflexióit VADÁSZ igencsak nehezményezte (lásd VADÁSZ 1913, p.116, lábjegyzet). Valóban furcsa TAEGER érvelése, hiszen VADÁSZ is, akárcsak ő, az egyszerű üledékhézagokból, a parakonform településből következtetett a regresszióra. TAEGER számára például a liász rétegtani hiányok elegendőek voltak ehhez a konklúzióhoz, ugyanezt VADÁSZ számára már nem engedte meg: indoklás, ellenérvek helyett így ír: „elképzelhetőnek tartom, hogy a liászképződmények lokálisan egyenesen az idősebb dolomiton nyugosznak, ezen esetekből azonban nem szabad a rhaetikumban fennállott szárazföldi időszakra következtetnünk" (TAEGER 1912, p. 65,1. lábjegyzet). „Nem szabad" valamire következtetni (értsd, valaki másnak!) - nos ezzel a „szakmai" vitafordulattal TAEGER iskolát teremtett a magyar geológiai közbeszédben.